1941 tavaszán kínai régiségkereskedők egy csoportja érkezett a szecsuáni Gong megye egyik vadregényes kis településére (ez Kína középnyugati részén található), ahol meglehetősen furcsa látvány tárult a szemük elé: egy nagyjából 600 méter széles és 120 méter magasra emelkedő meredek sziklafalon korhadt fakoporsók tucatjai (körülbelül 100 darab) sorakoztak egymás mellett és alatt, kőbe ékelt fakarókhoz rögzítve, néhányuk pedig a földön hevert. A korábban leginkább csak a helyiek által ismert úgynevezett függő koporsók iránt ekkoriban nőtt meg az érdeklődés a paleoantroplógusok, a néprajzkutatók és az építészek körében, ám a bizarr temetkezési hely első komoly vizsgálatára, illetve a koporsók szakszerű restaurálására még vagy harminc évet kellett várni. Bár azóta bizonyos rejtélyekre sikerült fényt deríteni, azért továbbra is maradtak megválaszolatlan kérdések.
A függőkoporsó készítésének hagyománya igencsak régre – több ezer évre – nyúlik vissza, bár néhány helyen, például a Fülöp-szigeteken (egészen pontosan a Luzon-szigeten található Sagadában) időnként még ma is gyakorolják. A koporsók felakasztásának oka éppúgy változik, mint a temetkezési hagyományt gyakorló kultúráké: a praktikus okoktól kezdve, hogy a halottat ne zavarják, egészen a spirituálisabb hiedelmekig, például hogy az elhunytat közelebb hozzák az égiekhez.
A kínai függőkoporsókat (amelyek között kifejezetten masszív, akár 200 kilogrammot is meghaladó, egy nagy rönkből kifaragott darabok is vannak) övező egyik legnagyobb talány, hogy pontosan miként is kerültek ilyen lehetetlen, elérhetetlenül magas helyekre: talán felülről eresztették le őket, de az is lehet, hogy létrát vagy rámpákat használtak, de akárhogy is történt, mindenképpen emberfeletti erőt, tervezést és szakértelmet igényelt a művelet.
A legújabb függőkoporsókat körülbelül 400 évvel ezelőtt, a Ming-dinasztia (1368-1644) középső és késői időszakában készíthették, míg a legkorábbiak közül több száz évvel ezelőttről, a Song-dinasztia (960-1279) idejéből származik. Az eddigi legrégebbi függőkoporsót a Három Szurdok területén találták; ez körülbelül 2500 éves lehet.
Függőkoporsók a Fülöp-szigeteken (fotó: Wikipedia)
A szecsuáni sziklakoporsók készítésének hagyományát egy titokzatos népcsoport, avagy kínai etnikai kisebbség tagjainak, a bóknak (tényleg így hívják őket: bó) köszönhetjük, akikről végképp alig tudni valamit; még az sem világos, hogy pontosan milyen nyelven is beszéltek eredetileg. Annyi bizonyos, hogy a mai Szecsuán és Jünnan tartományok határán éltek, ahol már 3000 évvel ezelőtt virágzó civilizációt hoztak létre, és segítettek a dinasztialapító Csou-törzseknek megdönteni az addig uralkodó Sang-ház hatalmát. A bóknak különös szokásaik voltak, mármint azon kívül is, hogy megmászhatatlan meredélyekre temetkeztek: például rituális okokból önként eltávolítatták a saját – egészséges – fogaikat, vagy legalábbis azok egy jelentős részét egy célszerszámmal, mondjuk egy kalapáccsal vagy egy reszelővel (erről a különös gyakorlatról, amely bizonyos eldugott törzsek körében még ma is dívik, itt lehet olvasni). Aztán a bók egy ponton – néhány száz évvel ezelőtt – egyszerűen eltűntek a történelem színpadáról: alighanem szétszóródtak, és beolvadtak a többségi társadalomba, mikor a Ming-uralkodók népirtásokat kezdtek rendezni a délnyugat-kínai etnikai kisebbségek körében.
Persze, a kelet-ázsiai függőkoporsókon kívül még vannak még bőven rendhagyó temetkezési módok a világon. Mutatunk is néhányat!
Neptun-emlékzátony (Neptune Memorial Reef)
A dél-floridai Key Biscayne partjainál található Neptune Memorial Reef egyszerre mesterséges zátony, környezetbarát művészeti installáció, illetve a világ alighanem egyetlen víz alatti temetője, (habár az emlékhely talán pontosabb megnevezés lenne), amely körülbelül 12 méter mélyen fekszik, és direkt úgy néz ki, mint egy elsüllyedt, mitikus város: vannak benne szép algalepte szobrok, kecses oszlopok, utak, lépcsősor és a zavartalanul úszkáló halak. Ebben a vízmélyi nekropoliszban természetesen nem holttestek fekszenek (vagy esetleg lebegnek): az elhunytak maradványait elhamvasztják, betonba keverik, majd egy emléktábla kíséretében helyezik el itt.
Vidám temető (Cimitirul Vesel)
A romániai Máramaros megyében található Szaplonca (Săpânța) nevű település akár világhíresnek is nevezhető látványossága a Vidám temető, amelynek naiv, színes fejfa-illusztrációi akár egy mesekönyvet is díszíthetnének. A kereszteken az illető elhunyt festett arcmása látható (némely esetben halálának pillanatában megörökítve), a képekhez pedig nyelvjárásias-archaizáló modorban íródott humoros versek, megjegyzések vagy fiktív belső monológok vannak mellékelve. A nyolcszáznál is több fakeresztet 1935-től 1977-es haláláig Stan Ioan Pătraș fafaragó, később tanítványa, Dumitru Pop-Tincu készítette tölgyfából és festette ki élénk színű (főleg kék) olajfestékkel.
Alaszkai szellemházak (Burial Spirit Houses)
Hasonlóképpen színesek, egyedülállóak és zavarba ejtőek az alaszkai Anchorage vonzáskörzetében fekvő Eklutna falucska kis szellemházai, amelyek két távoli kultúra találkozásából születtek. A környéken eredetileg atapaszka őslakosok éltek, majd valamikor a 19. század elején-közepén orosz ortodox misszionáriusok érkeztek ide; a felek pedig, ahelyett, hogy rövid úton kiirtották volna egymást, ahogy ez szokás, inkább kölcsönösen tanultak a másiktól.
A misszionáriusok jövetele előtt az őslakosok hagyományosan elhamvasztották a halottaikat, ám a keresztények hatására idővel átálltak a temetésre, pontosabban annak egy igen sajátos formájára. Az elhunytat először elhantolják, majd egy takarót terítenek a sírra, hogy melegítse és vigasztalja a lelket, amíg az egyik világból a másikba ér. Negyven nappal később egy kicsi – leginkább talán babaházra vagy kutyaházra emlékeztető – szellemdobozt helyeznek a takaró fölé, amelyet a néhai szerettei kifestenek a családot már generációk óta jelképező színekkel. A sírokat ugyanakkor nem tartják karban, hanem hagyják őket elkorhadni és összedőlni, mivel hitük szerint ami a földből származik, annak egy napon vissza is kell térnie a földbe.
New Lucky Restaurant
Igen, a New Lucky Restaurant tényleg egy étterem, ami az indiai Gudzsarát állam legnagyobb városában, Ahmadábádban található, és állítólag egészen jó a konyhája. Azonban nem a menü és nem is a kiszolgálás miatt érdekes elsősorban, hanem azért, mert az asztalok körül takarosan elrendezve sírkövek és szarkofágok hevernek. Mikor a tulajdonos, Krishnan Kutti szembesült ténnyel, miszerint a föld, amelyen éttermet szándékozott nyitni, valójában egy temető, úgy döntött, hogy inkább kihasználja a helyzetet, és a sírokat a vendéglő fő attrakciójává emeli: azaz nem aszfaltozta le vagy temette el őket, hanem egyszerűen köréjük építette a helyet. Szóval aki esetleg halottak társaságában óhajtana ebédelni, az itt jó helyen jár. Hogy kiket is rejtenek a koporsók, azt nem tudni: az általánosan elfogadott elmélet szerint egy 16. századi szúfi szent muszlim követőit, de ez csak spekuláció.
