Annette Herfkens, a repülőgép-balesetet túlélő nő története

Annette Herfkens és vőlegénye, Willem van der Pas 13 éve éltek együtt, amikor foglaltak két repülőjegyet Ho Si Minh városából a vietnami tengerpartra tartó 474-es járatra, hogy hat hónap különböző országokban végzett munka után végre kikapcsolódjanak. Van der Pas bankár volt, Herfkens kereskedő. A gép kicsi volt, mindössze 25 utas és hat fős személyzet utazott rajta. Klausztrofóbiás lévén Herfkens kezdetben nem is akart beszállni. Hogy megnyugtassa, Van der Pas elmondta, csupán 20 perces repülőútról van szó. Csakhogy az utazási idő ennek pont a duplája volt, és 40 perc után a gép meredeken zuhanni kezdett. Van der Pas Annette-re nézett. – Ez nem tetszik – mondta idegesen. A gép ismét veszített hirtelen a repülési magasságából. A férfi megragadta Annette kezét, és minden elsötétült.

Annette Herfkens és vőlegénye, Willem van der Pas (Fotó: archív)

Amikor Herfkens magához tért, a vietnami dzsungel hangjai átszűrődtek a géptörzs egyik lyukán keresztül. A repülő egy hegygerincnek csapódott. Egy idegen holtan feküdt a nő mellett. Vőlegénye egy kicsit arrébb, szintén holtan feküdt a helyén, mosollyal az ajkán.

„Beindult a harc vagy menekülés – utal Herfkens az ösztönös stresszválaszra. – Határozottan a menekülést választottam.” A következő dolog, amire feleszmélt, az volt, hogy kint van a dzsungelben. Máig nem tudja pontosan, hogyan jutott ki a repülőről, az élményre többnyire képekben emlékszik, a szagokat igyekezett elfelejteni.

„Ha elfogadod azt, ami nincs, akkor meglátod, ami van”

A baleset 30 éve, 1992 novemberében történt. A tényszerűség, amellyel a történtekről azóta beszél, szerinte önvédelem, hiszen elviselhetetlen érzelmi fájdalom lehetett felfogni, mi történt, majd kijutni a gépből. És fizikai fájdalom is: Annette csontjai 12 darabba törtek a csípőjében és a térdében; az állkapcsa lógott; a tüdeje félig összeesett. „Valahogy biztosan kimásztam a gépből, és kúsztam még vagy 30 métert, távolabb a roncsoktól.”

A legélénkebb kép a katasztrófát követő órákról és az azt követő nyolc napról él benne, amelyet Herfkens a dzsungelben töltött túlélőtársai lassan elhallgató nyögései és kiáltásai mellett. Elevenen emlékszik rá, hogy levelek veszik körül. Zöld és aranyszínű, harmattól nedves levelek között fekszik. Herfkens újra és újra rájuk, a fényükre, a színeikre, a mozgásukra fordította a figyelmét, csakhogy ne kelljen a mellette lévő, addigra halott férfire tekintenie, akinek a szemüregéből férgek másztak elő.

„Ha elfogadod azt, ami nincs, akkor meglátod, ami van – mondja Annette.

Gyönyörű? Tényleg így látta? – tehetnénk fel a kérdést. Herfkens nem fél a dzsungeltől, hanem azt mondja, megmenekülése óta ezt a képet keresi a fejében. Három évtizede a dzsungel lett az ő „biztonságos helye”, ahová visszatérhet stressz és érzelmi nehézségek idején, vagy akár a meditáció transzcendens pillanataiban. De hogyan változhatott az a hely, ahol az élete összeomlott, ahol élettársa meghalt a közösen elképzelt jövővel együtt, veszélyes helyből menedékké?

Annette Herfkens a kórházban (Fotó: archív)

Herfkens számára az átalakulás közvetlenül a balesetet követő órákban kezdődött. Miközben sérülten és szomjasan feküdt, és arra várt, hogy megmentsék, a kötvénypiacokra gondolt. A madridi Santandernek dolgozott, és ő volt az egyetlen nő a kereskedőtéren. Az anyjára is gondolt még Hágában. Hihetetlennek tűnik, tekintve, hogy nem volt se ennivalója, se vize, de amíg a mentőcsapatra várt, akik végül egy hordágyon vitték le a hegyről, Herfkens egy percig sem gondolta, hogy meg fog halni.

A „pillanatról pillanatra” tapasztalatot úgy írja le, mint a mindfulnesst a trénerek, pedig akkor még Annette egyáltalán nem ismerte ezt a fogalmat. Bizonyos tekintetben ezt a tudatosságot a teste miatt tudta megtapasztalni. Amikor néhány nap múlva a mellette ülő férfi meghalt, Herfkens rájött, hogy egyedül van a dzsungelben. „Még soha nem voltam ennyire teljesen egyedül. Bepánikoltam. Összeesett a tüdőm, ami megnehezítette a levegő bejutását. Szándékosan kellett lélegeznem, és a lélegzetvételekkel visszatértem a pillanatba, az itt és mostba.”

Csoda, biológia és jó ösztönök: így élik túl a szabadban az eltűnt gyerekek

Ami a túléléshez kell

Herfkens, aki ma motivációs előadóként dolgozik, gyakran gondolkodott azon, mi tette lehetővé a túlélését – miért ő volt az egyetlen, aki túlélte? Vajon a veleszületett tulajdonságai felvértezték őt valahogy? Az évek során rengeteg magyarázattal állt elő. „Én voltam a legkisebb gyerek – sok szeretetben nőttem fel –, de egyedül maradtam. Nem voltak szüleim, akik megmondták volna, mit kell tennem és éreznem. Szóval kialakultak bennem az ösztönök.”

Herfkens úgy véli, hogy valószínűleg figyelemzavara van, és ha most gyerek lenne, „biztosan diagnosztizálták volna valamivel”. Felnőve vakmerő és feledékeny lett, megtanult „leleményesnek és elbűvölőnek” lenni, és úgy gondolja, ha kezelték volna figyelemzavarral gyerekkorában, soha nem fejlesztette volna ki azokat a tulajdonságokat, amelyekkel túlélte a dzsungelt.

Annette Herfkens lányával és Mr. Cao-val, a rendőrrel, aki megmentette (Fotó: RTL XL)

Évekkel később – miután Herfkens feleségül ment kollégájához, Jaime Lupához, New Yorkba költözött és két gyermeke született – lánya, Joosje barátai és azok szülei kikérdezték a vietnami dzsungelbeli tapasztalatairól. A vacsorákon nagyra becsült, érdekes vendéggé vált, néhányan – főleg az apukák – túlélésről szóló könyveket nyomtak a kezébe. Amikor elolvasta őket, rájött, hogy a dzsungelben a viselkedése tankönyvinek számított, mindent úgy tett ösztönösen, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.

Tudta, hogy például vízre van szüksége, ezért tervet készített. „Mindig ezt mondják, készíts tervet. Elérhető lépésekre osztottam fel, amit el akarok érni.” Ahonnan feküdt, látta a repülőgép törött szárnyát, és arra gondolt, hogy a szigetelőanyag „szivacsként működhet”. A testét a könyökére támaszkodva tudta húzni-vonszolni, hogy elérje a szivacsot. A bőr lekopott a karjáról, a fájdalom olyan nagy volt, hogy elájult, de addigra már nyolc kis golyócskája volt a szigetelőanyagból, csak meg kellett várnia, amíg elered az eső, és a kis golyók megtelnek vízzel. Kétóránként kortyolt belőlük egyet. Aztán gratulált magának, mert az elismerés segíti a túlélést – ezt a mintát azóta is követi.

Amikor Herfkens megírta a könyvét és bemutatta filmjét, rájött, hogy nem csak a dzsungelben szerzett tapasztalatairól akar írni. Azokról az emberekről is szeretett volna megemlékezni, akik segítettek neki, a baleset áldozatairól és a fiáról. „Elmentem Hollywoodba, és azt mondták: »Mindennek rólad kell szólnia«. Ez a hozzáállás viszont ellentétes volt azokkal a tulajdonságokkal, amelyek megmentettek.

Túllépsz a kis éneden, aztán munkára készteted az ösztöneidet, majd kapcsolatba lépsz másokkal, és akkor elérsz dolgokat.”

Annette Herfkens egy interjúban (Fotó: RTL XL)

„Nem tudod elfogadni a gyászt, ha nem érzed”

Amikor kétévesen autizmust diagnosztizáltak fiánál, hasznosnak találta a dzsungelben tanultakat New York-i életében is alkalmazni. Herfkenst sokkolta a diagnózis, miután olvasott néhány ember autizmussal kapcsolatos tapasztalatairól – az agresszióról, vagy arról, hogy soha nem fog tudni kapcsolódni a gyermekéhez.

„A gyász lépésein mentem keresztül. Mert Maxi egészségesen fejlődő gyereknek tűnt egészen 18 hónapos koráig. Akkor kezdtem elveszíteni őt. Kezdett beszélni, kedves és édes volt, aztán »elment«. Apránként egy egészen más gyerek lépett elő, mint akiről azt hittem, hogy ismerem. Azt kell gyászolni, ami nincs. De koncentrálj arra, ami van. A fiammal ezt tettem” – meséli Annette, aki kapcsolatba lépett más szülőkkel, akiknek autista gyermekeik voltak, és másképp kezdte látni az őt körülvevő világot. Kezdett nagyobb együttérzést érezni a többi szülő iránt, akivel találkozott, és egyre jobban kapcsolatba került velük.

Két nő története, akik egyedüliként éltek túl egy-egy légikatasztrófát

A balesetet követő hónapokban az akkor 31 éves Herfkens gyorsan felépült. Három hónapon belül visszarepült madridi irodájába. De a baleset öröksége, a veszteségek és traumák alakították az azóta eltelt évtizedeket. Például bárhová megy, kulacsot szorongat, és a víz ízét még mindig „jobbnak találja, mint bármi mást”. Repülés közben igyekszik mindig az első sorban ülni, mert egy másik háttámla látványa a rá nyomódott holttest súlyára emlékezteti. A trauma apró pillanatai, például amikor egy barátja vietnámi ételeket rendel, néha lesből támadnak rá.

Annette Herfkens és lánya repülőgépen (Fotó: CNN)

Herfkens a fejlődő piacokra specializálódott, különös tekintettel „a legötletesebb adósságtörlési ügyletekre”, és nyilvánvaló, hogy ez a szakterület segített neki abban, amit ő „veszteségvállalásnak” nevez. Ezt a megközelítést alkalmazta a dzsungelben is, vőlegénye esetében, majd később három vetélése, Max diagnózisa, majd férjétől való válása kapcsán is, aki 2021-ben, pont Van der Pas halálának évfordulóján hunyt el rákban. De mit ért veszteségvállalás alatt? Azt, hogy átéled alaposan a fájdalmat, nem kerülöd el, hanem tanulsz belőle.

Herfkens számára a túlélés egy folyamat. Manapság a forgatókönyv megírása és a motivációs beszédek megtartása mellett Maxot is gondozza. A volt vőlegénye iránt érzett gyász „mindennapi dolog”, a mindennapi élet szövetébe fűzve. Még mindig a férfi módszerét használja például, hogyan tartsa rendben a pólóit, az énje részévé tette a férfit, ilyen mindennapi apróságokban jelenik meg a vele való kapcsolat.

Turbulence (Turbulencia) című könyvében elmagyarázza, hogyan emlékezik meg minden évben a baleset évfordulójáról, november 14-én. Először vőlegényére emlékezik természetesen. „Ma lett volna 38, 39, 40, 50, stb. éves” – mondja magának. A következő nyolc napban számolni kezd. Számolja mennyit eszik és iszik. Két szelet barna kenyeret fogyaszt sajttal és tejes teával minden reggel. Ebédre teát iszik sütivel, egy italt szalámival és olajbogyóval, vacsorához bor dukál, és tea csokoládéval. És sok-sok pohár víz. Számolja a kortyokat, falatokat, ahogyan abban a nyolc napban tette; ő így emlékezik.

(via)