Rosalind Franklin vitatott szerepe a DNS szerkezetének felfedezésében

Hetven éve annak, hogy megjelent a Nature című szaklapban James Watson és Francis Crick cikke, amelyben leírták a DNS szerkezetét. Ez a felfedezés óriási jelentőségű volt, 1962-ben nekik ítélték oda a fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat, illetve mellettük kitüntetésben részesült Maurice Wilkins is – az általa vezetett brit kutatócsoportnak nagy szerepe volt abban, hogy ez az eredmény megszülethessen.

Van valaki, akinek neve sokszor felmerül ezen fontos tudományos fordulat kapcsán, és akinek nem jutott ebből az elismerésből, ő Rosalind Franklin. A brit kémikus sajnos még azelőtt elhunyt rákban, hogy a többiek megkapták volna a díjat, és a

mai napig folyik a vita arról, hogy mennyire nyomott sokat a latban az ő munkássága, hogy mennyire becsülik alá vagy éppen túl az ő szerepét, és hogy ő hogyan látta a történteket, hogy áldozat volt, akitől ellopták eredményeit, akit átvertek, aki több elismerést érdemelt volna.

A kezdetek

Rosalind Franklin Londonban született 1920 július 25-én, öt gyermek közül ő volt a második legidősebb. Már korán megmutatkozott, hogy különösen jól ért a matematikához és a természettudományokhoz, arról, hogy szülei, különösen édesapja mennyire támogatta abban, hogy tudományos pályát válasszon, eltérő információk vannak, egyes források szerint apja helytelenítette a nők egyetemi tanulmányait, és nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy fizesse lánya oktatását, noha anyagilag ez nem jelentett volna problémát számára. Ellis Arthur Franklin, aki bankár volt, egyébként egy felnőttoktatási intézményben is tanított, sőt, később ő lett az igazgatóhelyettes. 

Miután leérettségizett Rosalind Franklin a Cambridge-i Egyetemhez tartozó Newham Főiskolám kezdett el tanulni és 1941-ben kezdett el a doktori képzést. „Háborús évek következtek, a tanárok katonai kutatásokkal voltak elfoglalva, a diákokat jobbára magukra hagyták. Ez igen megfelelt a fiatal Rosalindnak, aki szeretett önállóan dolgozni. Tanulmányai befejeztével egy szénbányászati kutatóintézetben helyezkedett el, ahol a szén és a grafit szerkezetének vizsgálatával foglalkozott. Jelentős eredményeit doktori értekezésében dolgozta fel” – írt ezekről az évekről A hét folyóirat még 1989-ben.

Rosalind Elsie Franklin (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)

Négy évvel később meg is szerezte a doktori címet, majd Franciaországba költözött, ahol röntgendiffrakcióval kezdett foglalkozni, a röntgensugarakat eleinte arra használták, hogy a kristályos anyagok szerkezetét vizsgálják, neki pedig nagy szerepe volt abban, hogy ezt a módszert sokkal szélesebb körben kezdjék el használni. Ugyan jól érezte magát Franciaországban, de úgy döntött, szeretne hazatérni, és 1951-ben el is kezdett dolgozni tudományos munkatársként a King College biofizikai kutatócsoportjánál, ami a DNS-sel kezdett foglalkozni, amelyről sejtették, hogy jelentős szerepe van az öröklődésben. A nem jól kristályosodó vegyület vizsgálatára Franklin a Franciaországban megtanult röntgendiffrakciós eljárást alkalmazta, ebben egy végzős diák segítette asszisztensként.

Korábban ezzel a területtel laboratórium helyettes vezetője, Maurice Wilkins foglalkozott, de ő ekkor éppen szabadságon volt. És visszatérése után viszonyuk nem volt túl jó, aminek több oka is volt, például az, hog szöges ellentéi voltak egymásnak, Franklin közvetlen, gyors, határozott volt, nem félt vitába szállni másokkal, Wilkins pedig félénk, irtózott a konfrontációtól, és lassabban cselekedett. Hogy valamelyest oldja a feszültséget, John Randall úgy döntött, megosztotta a munkát a két kutató között, Wilkins beleegyezett, hogy átadja Franklinnek azt a kis mennyiségű, nagyon tiszta DNS-t, amelyet Rudolf Signer svájci vegyésztől kapott. neki pedig egy rosszabb minőségű minta maradt. Később beismerte, nem szabadott volna elfogadnia ezeket a feltételeket.

Dr. Maurice Hugh Frederick Wilkins (Fotó: Getty Images)

Párhuzamos világok

És innentől kezdődnek csak az igazi bonyodalmak, Wilkins állítólag megmutatta Watsonnak a 51. felvételt, amit korábban Franklin és a végzős diákja, Raymond Gosling készített. Franklin félretette a fényképet, de mivel más irányba indultak el utána, ezt végén nem használták fel. „Abban a pillanatban, ahogy megláttam a képet, tátva maradt a szám és hevesebben ver a szívem” – írta könyvében Dr. Watson, aki azért kevésbé hízelgően ír arról, aki ezt a zseniális felvételt készítette, a szövegben több negatív megjegyzést tett Franklinre mind külsejét, mind személyiségét illetően, egyik helyen például az írja, mellette Maurice Wilkins nehezen tudott volna vele szemben domináns helyzetbe kerülni, és többször is használta a Rosy nevet, bár Franklin nem szerette, ha így szólították. 

Watson ebben a könyvben nem csak becsmérlően írt Dr. Franklinről,  hanem azt is állította, hogy ő és Dr. Crick az ő tudta nélkül használták fel az eredményeit. „Rosy természetesen nem adta át nekünk közvetlenül az adatait. Ami azt illeti, a King’s Collage-nál senki sem tudta, hogy a mi kezünkben vannak”. Így lett az 51. es felvétel egy jelkép, jelképe annak, hogyan nőként milyen volt akkor tudományos területen dolgozni, és volt egy rossz üzenete is, mégpedig az, hogy Franklin nem vette észre, milyen kincset tart a kezében, bezzeg ő azonnal tudta, milyen fontos egy felvétel az. 

Más források szerint azonban nem ez a felvétel volt az, ami meghozta az áttörést. Persze fontos mozzanat volt a DNS-szerkezetének megfejtésében, de alig néhány nappal korábban a cambridge-i csoport kéziratot kapott Linus Pauling amerikai vegyésztől, amelyben azt állította, hogy megoldotta a DNS szerkezetét. Bár Pauling elemi hibákat vétett, Lawrence Bragg, a Cavendish Laboratórium vezetője, aki régóta rivalizált Paulinggal, arra biztatta Watsont és Cricket, hogy folytassák a munkáját Watson beugrott a King’s-be, hogy megmutassa Pauling baklövését, Wilkins pedig megmutatta neki a fényképet.

Rosalind Elsie Franklin (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)

Ráadásul volt egy másik forrás is, Max Perutz professzor átadta Cricknek és Watsonnak Franklin egyik beszámolójának titokban készült másolatát.  Max Perutz később elismerte, hogy engedélyt kellett volna kérnie, és később Wilkins is hasonló kijelentést tett. ”Talán kérnem kellett volna Franklin beleegyezését (ti. hogy az ő mérései alapján közölhesse a DNS B formájának a modelljét), de nem tettem. A dolgok igen bonyolultak (?!). Egyesek azt mondták, hogy csúnyán jártam el… talán így is volt”. Mások megjegyzik, más adatok is szerepet játszottak abban, hogy megszülessen a megoldás. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azzal egyidőben, hogy megjelent Watson és Crick cikke a Nature 1953. április 25-ei számában, másik két tanulmányt is közzétettek, az egyik Wilkins, a másiknak Franklin volt a társszerzője. „…a következő héten elkészült Nature-cikkünk első fogalmazványa. Két példány ment Londonba, hogy Maurice (Wilkins) és Rosy (Franklin) megtehesse a megjegyzéseit. Semmi tárgyi ellenvetésük nem volt” – írta Watson. A páros azt is elismerte, hogy „Wilkins és Franklin publikálatlan kísérleti eredményeinek és ötleteinek általános jellegének megismerése ösztönözte őket”. Néhány évvel később, amikor ezen cikkek szerzői közül hárman megkapták a Nobel-díjat, Franklint éppen csak, hogy megemlítették.

„Szokásos, hogy a Nobel-díj kitüntetetettjei ünnepi előadásban foglalják össze kutatásuk legfőbb eredményeit. Watson, Crick és Wilkins előadásaik nyomtatott szövegében 98 dolgozatra hivatkoznak, de Franklin nevét egyetlen esetben sem említik. Mindössze Wilkins jegyzi meg futólag: «Rosalind Franklin (aki néhány éve hunyt el, pályája csúcsán) igen értékes adatokkal járult hozzá a röntgenanalízishez». Hát ez bizony nem sok. De Woltson és Crick még fukarabb volt: «Serkentett bennünket az, hogy ismertük (!) dr. M. H. F. Wilkinsnek és dr. R. E. Franklinnak és munkatársainak (King’s College, London) általános jellegű (!), nem közölt kísérleti eredményeit és elgondolásait». Ma kétségtelen, hogy ha Rosalind Franklin élt volna, 1962-ben egyike lehetett volna a Nobel-díj jelöltjeinek. Halála megkönnyítette a bizottság döntését, mert a díjat nem lehet post mortem odaítélni, s legfeljebb csak három személy között lehet megosztani. Hogy mi lett volna a döntés, ha Rosalind Franklin él, igen nehéz megítélni” – írja A hét.

Az 1962-es Nobel-díjas kutatók, az ünnepélyes ceremónia után, a stockholmi koncertteremben: Maurice H. Wilkins (orvostudomány); Dr. Max Perutz (kémia); Dr. Francis Crick (orvostudomány); író John Steinbeck (irodalom); Prof. James D. Watson (orvostudomány); és Dr. John Kendrew (kémia) – Fotó: Getty Images

Franklin 1953 márciusában otthagyta a King’s College-t, és a Birkbeck College kutatója lett. Egy levelében azt írta, olyan mintha egy kastélyból egy nyomornegyedbe kellett volna költöznie, bár utóbbi sokkal kellemesebb hely. Igaz, ezt az érzést beárnyékolta az, hogy távozása után a King’s College-ba nem térhetett vissza, és amikor volt doktoránsával kellett találkoznia, hogy befejezzék kéziratukat, azt csak titokban tehették meg, más helyeken. 

Itt úttörő munkát végzett a vírusok molekuláris szerkezetével kapcsolatban, miközben petefészekrák miatt több műtéten és kezelésen is átesett.

1958. április 16-án, egy nappal azelőtt, hogy egy brüsszeli nemzetközi vásáron bemutatta volna a dohánymozaikvírus szerkezetét, elhunyt. Mindössze 57 éves volt.

Egyesek szerint a munkája miatti sugárterhelés miatt alakulhatott ki nála a daganatos betegség, míg másik szerint a családjában többen is voltak, akik rákban hunytak el. 

Mi az igazság?

A felfedezés évfordulóján a Nature egy újabb cikket közült, ezúttal arról, hogy pontosan milyen szerepe is volt Rosalind Franklinnek. A szerzők Matthew Cobb, a Manchesteri Egyetem zoológusa és történésze, aki Dr. Crick életrajzát jegyzi, és Nathaniel Comfort, a Johns Hopkins Egyetem orvostörténésze, aki Dr. Watson életrajzának szerzője a két, eddig figyelmen kívül hagyott dokumentumra támaszkodnak Dr. Franklin archívumában.

Kiderült, hogy az 1950-es években a Time magazin számára készült egy olyan cikk, amiben a szerző úgy írt a kutatásról, hogy azt két csapat végezte egymástól függetlenül, de néha konzultálva, és hogy Franklint abszolút egyenrangú partnerként kezelték. Ez az anyag végül soha nem jelent meg, állítólag a szerzője nem volt elég járatos a tudományokban, pedig nagy hatással lett volna arra, hogyan ítélték volna meg a történet szereplőinek szerepét.

James Watson és Francis Crick (Fotó: Getty Images)

A másik dokumentum, amit felhasználtak, Franklin egyik munkatársának Crickhez írt levele volt, amiről eddig nem nagyon tudott a nagyközönség. Ebből állítólag az derült ki, hogy tudta, hogy más kutatók is tudomást szereztek az eredményeiről, hogy hozzáfértek azokhoz, és ez valójában nem zavarta, nem gondolta azt, hogy meglopták volna. Hogy pontosan mi történt, és milyen sorrendben, valószínűleg soha nem fogjuk biztosan megtudni. Crick és Wilkins 2004-ben halt meg. A 95 éves Watsont nem lehetett elérni, és a Cold Spring Harbor Laboratory, amelynek igazgatója volt, nem kívánt nyilatkozni a cikkről.

A kutatók azonban egyetértenek abban, hogy Franklin munkája döntő szerepet játszott a DNS kettős spirál alakjának megfejtésében – függetlenül attól, hogy a történet hogyan alakult “Megérdemli, hogy ne úgy emlékezzünk rá, mint a kettős spirál áldozatára, hanem mint arra a kutatóra, aki egyenrangú félként vett rész abban, hogy megfejtsék a DNS-szerkezetét” – jelentették ki. Más szakértők szerint az új dokumentumok érdekesek, de nem változtatják meg gyökeresen a narratívát; az már régóta világos, hogy Dr. Franklin kulcsszerepet játszott a felfedezésben. “Ez csupán egy kis új bizonyítékkal egészíti ki a nyomokat, amelyek közvetlenül arra utalnak, hogy Franklin jelentős résztvevő volt” – mondta David Oshinsky, a New York-i Egyetem orvostörténésze.

Vannak, akik szerint ez a Nature cikk elbagatellizálja Crick és Watson tettét, de a szerzők szerint nem állt szándékukban, és valóban  engedélyt kérhettek volna az adatok felhasználására, és publikációikban világossá tehették volna, hogy pontosan mit tettek. És függetlenül attól, hogy Dr. Franklin mit tudott arról, hogy kik férhettek hozzá az adataihoz, az új dokumentumok nem változtatnak azon a tényen, hogy nem kapott megfelelő elismerést a munkájáért, mondták egyes történészek.

– nyilatkozta James Naismith, a Rosalind Franklin Intézet igazgatója.