A villa a három fő étkezési eszköz közül a legfiatalabb: csak a 17. századtól kezdve vált a az étkezések alapdarabjává, és még akkor is csak Nyugat-Európában. Bár a gyökerei egészen az antik világig nyúlnak vissza, a funkciója abban az időben még egészen más volt: az ókori Egyiptomban nagyméretű bronzvillákat használtak a vallási szertartásokon az áldozati felajánlásokhoz, akárcsak a rómaiak és a görögök. A görögöknél ismert volt még az ún. húsvilla is, amellyel a húst emelték ki a forrásban lévő vízből, és valószínűleg a rómaiak is tartottak hasonló célokra villaszerű eszközöket. De az étkezések alkalmával (vagy konkrétabban: a falatok szájba helyezésekor) ezeknek még semmi szerepük nem volt.
A modern – mai értelemben vett – villa első európai úttörőjének egy bizánci hercegnőt, Mária Argyropoulinát szokás tartani, aki 1004/5 körül ment feleségül a velencei dózse fiához, hogy erősítse a két hatalom közötti politikai kapcsolatokat. Mária Konstantinápolyból érkezett, amely sokkal nagyobb és modernebb metropolisz volt, mint Velence és más nyugati városok, és számos furcsa, idegen szokást hozott magával: selymet viselt, illatos gyógynövényeket égetett, esővízben fürdött és villát használt az étkezéshez.
A bizánci udvar egy mozaikon (fotó: Wikimedia Commons)
„Nem volt hajlandó kézzel nyúlni az ételhez, de amikor eunuchjai feldarabolták, kecsesen a szájához emelte azokat egy kis kétágú aranyvillával.”
– írta kissé megütközve egy Velencében élő bencés szerzetes.
Úgy tartják, hogy az ilyen villákat a közel-keleti királyi udvarokban már a 7. században is használták, de a 11. századi Itáliában a katolikus egyház elítélte ezt a gyakorlatot, mivel úgy vélte, hogy az sérti a természetet, és erkölcsileg romboló hatással van a nyugati nőkre. Mária röviddel Velencébe érkezése után pestisben halt meg, ezután pedig sokáig intő példaként szolgált, miszerint a Nyugatnak óvakodnia kell a Kelet dekadens és romlott szokásaitól.
Asztali villákról három évszázadon át nem esett szó, ám aztán egyre gyakrabban kezdtek felbukkanni a királyi családok és a gazdagok konyháiban. V. Károly francia király 1364-1380 között ezüst- és aranyvillákat tartott, amelyeket csak „eper és egyéb olyan ételek fogyasztására használtak, amelyek valószínűleg foltot hagynak az ujjakon”.
Perzsa villák a 8-9. századból (fotó: Wikimedia Commons)
Az étkezési villa valódi berobbanására még két évszázadot kellett várni: ekkoriban, a középkor második felében ugyanis a tésztaételek hirtelen óriási népszerűségre tettek szert Itáliában (ugyanakkor Európa többi részén még inkább afféle egzotikus ínyencségnek számítottak).
A száraztészta előállításának technikája a kontinensen először a muszlimok által elfoglalt Szicíliában jelent meg Kr.u. 800 körül, és a 12. századra az itt, illetve Szardínián készült, könnyen szállítható tésztát már az olasz szárazföldre és Európába exportálták. Ezekben az olasz tésztaevő régiókban pedig rohamosan terjedt a villa használat. De tényleg csak itt: a 16. század második feléig az evőeszköz szinte kizárólag azokon a területeken fordult elő, ahol sok tésztát ettek. Hogy miért? Nyilván azért, mert így könnyebb volt fogyasztani az ételt.
Tésztakészítés a középkorban (forrás: Wikimedia Commons)
Később egész Itáliában és Spanyolország egyes régióiban is átvették ezt a gyakorlatot, bár a villa alkalmazása továbbra is csak a tészta fogyasztására korlátozódott: valamiért természetellenesnek, barbárnak és kevéssé higiénikusnak tartották az asztali egyéb villa használatát.
Angliában és Franciaországban a villát nőiesnek, finomkodónak, sőt veszélyesnek bélyegezték: III. Henrik francia királyt 1605-ben például Thomas Artus író kegyetlenül kigúnyolta azért, mert “borsót és a babot kergetett körbe-körbe a tányérján villájával”.
Német nyelvterületen a villát az ördög vasvillájával hozták összefüggésbe, és még maga Luther Márton, a nagy reformátor is tiltakozott a használata ellen.
Thomas Coryat, a villahasználat nagy apologétája (forrás: Wikimedia Commons)
A villához való hozzáállás azonban idővel megváltozott. 1611-ben az Erzsébet-kori utazó, Thomas Coryat már arról írt lelkendezve és tisztelettel, hogy az olaszok “milyen modern emberek, akik az hús ujjal való fogdosását modortalanságnak tartják, nagyon helyesen, hisz nem minden ember ujjai egyformán tiszták”. Ezért úgy döntött, hogy ő maga is átveszi ezt a gyakorlatot, még barátai megvetése ellenére is, akik viccesen latinul furcifernek gúnyolták, ami szó szerint villafogót jelent, átvitt értelemben pedig gazembert. De Coryat, akárcsak a tésztát kedvelő olaszok, megelőzte korát.
És 1700-ra, kevesebb mint száz évvel azután, hogy Thomas Coryat egy asztali villával a kezében tért vissza Olaszországból, az eszköz széles körben elfogadottá vált egész Európában.
