Boszorkánypöröly 9. rész

Aztán rájött, hogy szerelmes. Nem a katonákba, hanem egy gyönyörű, medveszerű fiúba. (Piri szerint nem rossz, de azért nem kell elájulni tőle. Főleg nem a karjaiba.) E pillanatban is Vili – merthogy így hívták új lovagját – első normális sms-ét várta. Amihez az kellett csak, hogy végre befejeződjék az a József Attila-vers, melyet Vili rövid részletekben este fél nyolc óta küldött.
– Kicsit elvont fiú, de milyen művelt – sóhajtotta a tőle szokatlan türelmet tanúsító Aranka. – Remélem, engem is megművel előbb-utóbb – merengett. Aztán újra végigperegtek előtte az előző éjszaka eseményei.

Amikor a múzeumban üldözőbe vette őket a fantom, Piri lélekjelenlétének és pontos helyismeretének köszönhetően ráleltek egy rejtekajtóra, amin keresztül kimenekülhettek az egyiptomi gyűjtemény évezredes hullái közül. Az ajtón túl egy hosszú, sötét, egyre mélyebbre vezető folyosó következett. Arankának lassan az volt az érzése, hogy valahol a Duna mederszintje alatt járnak. Szinte hallotta a folyam hömpölygését. A levegő egyre nyirkosabb és büdösebb lett. Piri szerint ebben jelentős szerepet játszott a krokodilgranulátummal összekent gumikesztyű, amely még mindig a kezén volt. Megpróbált megszabadulni tőle. Épp lehúzkodta, és a fal tövébe akarta vágni, mire Aranka velőtrázó sikolyt hallatott.
– Azt ne! Mit művelsz?! Az értékes nyersanyag! – sivította barátnőjének.
– A szívbajt hozod rám! – kiabálta Piroska, miután visszanyerte az ijedtségtől elvesztett eszméletét. – Azt hittem a sarkunkban van a rém!
– Először is, azért sikoltozom, mert meg akarod semmisíteni a csodaszérumunk alapanyagát. Másodszor – és ezen a ponton még az előbbinél is velőtrázóbban, és, persze, teljesen feleslegesen felsikoltott – ez a sikoly szól annak, hogy üldöznek. Szaladjunk!
A Nagymező utca békés hajléktalanjai soha ilyen forgalmat nem tapasztaltak a Mai Manó-ház előtti csatorna kijáratánál. Előbb két halálra rémült, bögyös maca ugrott ki. Egyikük úgy tartott egy gumikesztyűt, minta valami undorító szenny borítaná. A másik „– El ne dobd! El ne dobd!” kiáltásokkal követte. Aztán mindketten elfutottak a Király utca irányába. Kisvártatva egy meglehetősen rosszul sikerült Belphegor-utánzat kapaszkodott ki. Nyomában egy valószínűtlenül kiszőkített hajkoronát viselő, ámde kihívóan sminkelt anyóka bukkant fel. Lábán egy eredeti Adios márkájú kínai sportcipővel.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok a csatornában? – kérdezte hátrafordulva a meglepett Rózanéni-fantom a sportosra hangszerelt Katicától.
– Éreztem, hogy valami nem stimmel. Elindultam utánad, hogy segíthessek, ha kell, és már csak a szagot kellett követnem, Rózikám – felelte Katica, miközben Róza néni kéglije felé futottak, a Nyugati irányába. A Nagymező utca hajléktalanjai most már várták a folytatást. Úgy fordították fejüket a csatornafedél irányába, ahogy egy teniszmeccsen követik a labdameneteket a nézők. Nem is csalatkoztak. A következő pillanatban az alkalomhoz és a helyszínhez képest kissé túlöltözött úriember jelent meg a nyílásban. Fekete Armani öltönyéhez fekete „Macho” márkájú napszemüveget viselt. (Éjjeli negyed 2-kor.) A kétméteres hústorony rémülten ismételgette:
– Meneküljenek! A botos ember, a botos ember…!
Ezután a spontán az utcasarkon várakozó 007 rendszámú Mercedesbe vetette magát, majd padlógázzal ráfordult az Andrássyra. Végül egy joviálisnak nem mondható, idős úr emelkedett ki derékig a csatornából. Bőszen lengette a gyógyászatisegédeszköz-boltból származó botját.
– El a kezekkel a krokodiloktól! – kiabálta a menekülő titkosügynök után. Tüdeje hangos sípolással válaszolt. Pityu bácsi ezután fújtatva visszaereszkedett a lukba.
A produkciót a hajléktalanok tapssal honorálták, amit egy szórakozóhelyről hazatámolygó olasz turistacsoport hangos bravózással spékelt meg.

Mikor Ariék felocsúdtak, és végre befejezték a rémült rohanást, egy tök ismeretlen lepukkant utcácskában találták magukat, valahol a hetedik kerületben. Üldözőjük – mármint a fantom – végleg lekopott. A lányoknak alig maradt jártányi erejük és cipősarkuk a megpróbáltatások után. Az utca végén apró kirakat fényei pislákoltak. Messziről úgy tűnt, egy barátságos kávézó lehet az. Ahogy közelebb értek, érezték a kiáramló jázminos füstölő illatát. Ez Arankát majdnem eltántorította, de Piri hisztérikusan belökdöste.
– Le akarok rogyni végre – sziszegte.
– Ettől a szagtól garantáltan lerogyunk – felelte Aranka. De ő is fáradt volt, így végül hagyta magát betuszkolni a Café Abstract nevet viselő műintézménybe. A csöppnyi hely egy művészmozi és egy kávézó keveréke volt. Egy további, egyelőre ismeretlen rendeltetésű helyiséget gondos kezek ízléses csehszlovák szalagfüggönnyel választottak el.
A vetítősarokban éppen egy zongorakíséretes dán némafilmet vetítettek. A feliratokat tolmács fordította a hallókészülék-szerű tolmácsgépeken keresztül.
A bejárat felett messzire virított a felirat: „Belépés minimum két bölcsészdiplomával!”. Piri az igazoltatásnál csak a közgázvégzettségét igazoló dokumentumot tudta felmutatni második oklevélként, amit nem akartak elfogadni. Néhány keresetlen szóval és az ombudsman emlegetésével azonban nyomatékosította érveit. A hangos szóváltás miatt a már bent helyet foglaló zsákruhás, tarisznyás, magyar- és filmszakos értelmiség heves pisszegésbe kezdett. A hangoskodás valószínűleg zavarta őket a tátogás élvezetében. Végül Arankáék a félszobányi vetítőteremben egy antipatikus egyetemista pár mögé huppantak le. A fiú akkurátusan magára tekerte a tolmácsgép zsinórját, míg a lány apró mokkáskanálból köhögéscsillapító szirupot szürcsölt. Időnként a tolmács is belehörgött a fülükbe. Aztán a beszűrődő hangokból ítélve megvacsorázott (pörkölt kisfröccsel), majd lehúzta a vécét. Néha a filmről is mondott valamit. De a lényeget így is jól látták: egy gyönyörű, melírozott hajú pasit (Piri ideálja), öt székkel jobbra.
A háromórás alkotás után Ari és Piri utolsó erejükkel átvánszorogtak a kávézóba. A szemközti asztalnál ülő kissé szakállas nő (négy bölcsészdiploma boldog tulajdonosa) közben lelkesen mesélt egy washingtoni partiról, ahol magával a pápával beszélgetett. Aztán kiderült, hogy az csak egy szobor volt, amit letakartak fehér lepedővel. A hölgy egyáltalán nem affektált – még szerencse –, csak néha felsikított a mondatok végén.
A mellettük lévő asztalnál minimalista spiritiszta szeánsz folyt. Négy kékharisnya éppen Virginia Woolf szellemét idézte meg. Virginia meg is jelent, de csalódást okozott. Körülnézett, majd közölte: hülyékkel nem társalog. És visszahanyatlott a habokba. A csoport tagjai erre határozott mozdulattal lehúzták a bevett írók listájáról, és Gertrude Stein nevét kezdték skandálni.
– Lélektestvéreim, mit hozhatok? – lépett Ariék asztalához a hely üzemeltetője, tulajdonosa és egyetlen alkalmazottja. Na, ő volt az. Vili. Dadadam, dadadam – zakatolta Aranka szíve. Jelezve, hogy gazdája azonnal belezúgott a pasiba. Piri először csak annyit érzékelt, hogy Aranka lebénult, így hát kezébe vette a rendelés ügyét.
– Mégis, mijük van? – kérdezte kissé rosszmájúan. – Merthogy étlap, meg itallap az nincs.
– Annyit adhatsz, amit kaphatsz – felelte elvont dünnyögéssel a kétméteres, intellektuális medve, és egy általa akkor kitalált kínai filozófust nevezett meg forrásként. Azzal távozott. Aranka megbűvölve bámulta. Piri viszont értetlenül gesztikulált. Mikor Arira nézett támogatásért, döbbenten látta, hogy barátnőjét valósággal kicserélték. Konkrétan, tíz centivel lebegett a szék fölött. Az „Abstract” közönsége a közéjük valónak szóló mosollyal bámulta a pillanatnyi levitációt. Azt hitték ugyanis, hogy a műélvezet hatott rá ezen a módon. Piri azonban tudta, mi a helyzet. Látva, hogy tehetetlen, kívülállóként figyelte, amint Aranka éppen aktuális vesztébe rohan.
A fiatalember viszont nem rohant a kiszolgálással. Komótosan közeledett feléjük a „Buddha köldöke” nevezetű posványszerű koktéllal. Melynek zöldes színénél csak az íze volt borzasztóbb.
– Eredeti tibeti recept – mondta sejtelmesen mosolyogva.
– Na, a kínaiak sem ezért vonultak be Tibetbe – jegyezte meg Piri. Ám Vili egyáltalán nem figyelt rá. Ari pillegő pillái kötötték le a figyelmét.
– Megmutathatom egyedülálló nevezetességünket, a kultúrpanoptikumot? – kérdezte Vili, Arit szuggerálva.
– Nekem bármit megmutathat – mondta Aranka, és beleremegett abba, amit elképzelt. Engedelmesen követte lovagját a lefüggönyözött helyiség felé.
A szalagfüggönyön túl talpalatnyi panoptikum tárult fel. Alig volt nagyobb, mint egy lakótelepi főzőfülke. Így meglehetősen szorosan álltak benne a viaszbábuk. A sort egy hahotázó Réz András-figura nyitotta. Nyakában – költségvetési megszorítások miatt – nem cápafog, hanem egy Vili anyukájának csirkeleveséből származó szárkapocscsont lógott. Szinte hozzátapadva egy hetvenes éveket idéző, habselyem hálóinges Koncz Zsuzsa-szobor állt. Arcán a jellegzetes rendszert bíráló és ellenálló arckifejezéssel. Bár lehet, hogy az alkotó az erőlködést szerette volna kifejezni, amit a díva hangterjedelme kiszélesítése közben fejtett ki. Ezután Amanda Leart csodálhatta meg a rémült látogató. A művésznő Csiang Csingnek öltözve nyalogatta Salvador Dali bajuszát, miközben félreérthetetlen mozdulatokkal markolászta zsinóros mikrofonját. (Daliból, takarékossági okokból, csak a bajusza volt jelen.)
– Ez a legjobban sikerült művem – súgta Vili és gondoskodott arról, hogy lehelete megborzongassa Arit. – Sosem felejtem el – folytatta a kultúrmedve –, amikor a Körcsarnokban tízezer ember sóhajtozta vele, hogy „Lavalalav”…
Arankát most már tetőtől talpig átjárta a lúdbőrző bizsergés. Minden testrészét útba ejtve.
– Csillaghegyen van egy ágyam – rebegte. – De a subaszőnyegem is puha.
– Amit ma megtehetsz, halaszd el holnapra – sustorogta Vili érthetetlen távolságtartással, arcán mégis élveteg mosollyal. – Majd küldök sms-t.

Folytatás jövő hétfőn!