Interjú Szabó Magdával

Szabó Magda

A regény főszereplője Szeredás Emerenc, egy idős nő, aki csak egyszer, halála előtt enged bepillantást élete titkába, és akkor is csak egyetlen személynek. Szabó Magda eddig több tucat könyvet írt, utolsó regénye Für Elise címmel 2002-ben jelent meg. Regényeit eddig 42 nyelvre fordították le. Az említett mellett legfontosabb munkái között ott találjuk Freskó és Mózes egy, huszonkettő című regényeit, Tündér Lala című meseregényét, és a Régimódi történet regény- és drámaváltozatát. Interjúnk a francia nagykövetségen rendezett fogadáson készült.

– Olvasóink nevében is gratulálunk a díjhoz, bár Állami- és Kossuth-díjasként nyilván nem újdonság az ön számára az ünneplés.

– Köszönöm a gratulációt. Az ünneplésről annyit, hogy ez az első nemzetközi díj. Tudja, először van a Nobel-, és annak van két gyereke: az első a Goncourt-díj, melyet franciáknak és általában férfiaknak adnak, a másik pedig a külföldieknek adott Femina-díj. Gyönyörű volt. Engem még miniszter nem látogatott meg, nem kért tőlem engedélyt, hogy meglátogathat-e. Ehhez a franciákhoz kellett mennem. Eljöttek a bankettre, eljöttek a vacsorára, de mondom, a legnagyobb szenzáció mégis az volt, hogy nálunk probléma bejutni egy vidéki polgármesterhez, tőlem meg a portáson keresztül megkérdezik, hogy fogadom-e a francia kultuszminisztert. Hát ne viccelj már! Azt hittem, hogy szívtrombózist kapok.

– Vajon Az ajtó című regénye, mellyel kiérdemelte e rangos kitüntetést, minek köszönheti páratlan sikerét?

– Emerencnek, hiszen ez az egész könyv Emerenc története. Egészen olyan határig, hogy a francia kiadó azzal kezdte a barátságot, ami közben kialakult közöttünk, hogy amikor eljött Magyarországra, és miután megitta nálam a kötelező kávét, azt kérte, vigyem át, és mutassam meg ami maradt Emerenc lakásából.

– Ilyen személyes viszonyt ápolt saját regényhősével?

– Hogyha odajössz a Júlia utcába, akkor én vagyok ott a Júlia utca három, ő pedig lakott a Júlia utca hétben. Egy ház volt közöttünk, és ha kimentem a kerten át, akkor én láttam azt a bejáratot, ahol ő bemegy a lakásába. Állandóan kapcsolatban lehettünk akár a kerteken át is. De nem halt meg, mert úgy járnak azóta oda a Júlia utcába a franciák, mint a zarándokok.

– Vajon változnak azok a női szerepek, melyekről regényeiben olvashatunk? És ha igen, hogyan lehet mégis korszerű?

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a Régimódi történet Rétl Máriája hasonlít Emerenchez? Nem hasonlít. Emerenc az a vicc, hogy nem hasonlít senkihez. Nálam ilyen anarchista figura sohasem volt. Emerenc egyszerűen anarchista, mert ez ateista is, meg… semmi nem kell neki. Mégis, akkor mért járt hozzánk, mért jár hozzá a rendőrtiszt. És mért van az, hogy az egész világot mindenféle tanok ismerete nélkül tudomásul veszi, ki nem állhatja az értelmiséget, az én foglalkozásomat is lenézni. Tulajdonképpen minden etikát tőle tanultam, azt a fajta emberséget, ami addig nekem nem jutott eszembe, hogy beteg embertársamhoz elmenjek és megkérdezzem, hogy van-e neki ebédje. Ehhez ő kellett. Végezhettem kilenc egyetemet és lehetek húsznak díszdoktora, akkor is ő volt az, aki morálisabb lény volt.

– Nem érzi ezt túlzónak?

– A franciáknál az volt a legérdekesebb, amikor a nagyelőadásom volt, és sírtak az újságírók. És kérdeztem, hogy mért sírnak az urak? Erre azt mondja: azért, mert olyan borzasztóakat mond saját magáról. De hát ez az igazság. Magára hagytam. Mert életemben soha nem hívtak be a televízióba, és ez engem elragadtatott. Azt mondják a franciák, olyan vádakkal vádolja magát, amelyek nyilván nem is igazak. Mondom ha nem így vannak, akkor is így vannak, higgye el. Ő mindig a helyén volt az én életemben, de én nem voltam a helyemen.

Interjú Szabó Magdával – II. rész >>