Rengõ csípõk, fátyoltánc és Zoli baba

Az Urániában április 17-én tartották meg a Miss Hastánc Hungary 2004 verseny gáláját. A műsorban felléptek a helyezettek és számos híresség, a szünetben a Shiraz Perzsa Étterem kényeztette ínyeinket és kínozta az üres tárcával érkezők szaglóhámját, valamint a Rózsa Ruhadesign tánckosztümjeit csodálhattuk meg az előcsarnokban. A több mint 100 fellépő bemutatója megérte a 3800 forintos belépődíjat.

Pöske Dorina és Pebejaskó Fruzsina nem voltak ismeretlen a gála közönsége előtt, ők ugyanis már tavaly is közös számmal léptek fel. Táncuk sokszor akrobatikus jellegű volt, melyet kedves arcjátékkal kísértek. Külön megtapsolta a közönség Fruzsinát, akinek éppen aznap volt a születésnapja.

Eddig úgy tűnt, hogy szellem, női test, zene és varázslatos színek harmóniáját jelenti a hastánc. Ehhez képest a Miss Hastánc Hungary 2004 gála legnagyobb sikerét Seres Zoltán aratta, az egyetlen magyar férfi hastáncos. Csak Pöske Dorina és Pebejaskó Fruzsina, a két nyolcéves hastáncfenomén tudta megszorítani Zoltánt. Persze az is lehet, hogy a verseny helyezettjeinek táncai alatt a közönségnek még a lélegzete is elakadt. Ezért volt kissé megilletődött.

Seres Zoltán, avagy művésznevén Zoli Baba az egyetlen magyar férfi hastáncművész. Mint a művész elmondta, annak ellenére választotta ezt a műfajt, hogy eredetileg banktisztviselőként dolgozott, sőt, szülei mindketten a rendőri pályáról mentek nyugállományba. Még bátyja is rendőrnek állt – Zoltán mégis úgy döntött, hogy hastánctanításból fog élni. Ma Ürömön él, és amellett, hogy egy sikeres táncstúdiót vezet főként hölgyek számára, maga is egyre több fellépést vállal. Harminchárom évesen éppen fénykorában van, ahogy mondani szokták, már mindent tud, és még el is tudja mindezt táncolni.

A programban a rendkívül csinos Ölyüs Barbara lépett fel először, a Miss Hastánc Hungary 2004 győztese. Ölyüs Barbara elmondta, hogy bár életén nem változtatott gyökeresen győzelme, nagyon boldog volt, hogy felléphetett az m1 műsorán. Jelenleg is tart hastáncoktatást például a Gazdagréti Közösségi Házban. Ez nem is az első sikere volt, hiszen tavaly már második helyezést ért el a másik országos versenyen. Ez azonban legnagyobb sikere.

Barbara az Uránia-beli gálán két műsorszámmal lépett fel, az elsőben két mécsessel a kezében. Rejtély, hogyan nem aludtak el a mécsek, Barbara kisasszony ugyanis csillapíthatatlan lendülettel keverte körülöttük a levegőt néhány fátyoldarabbal, melyek a legfinomabb selymekre jellemző utánozhatatlan hullámzással fogták körbe nyúlánk alkatát. Ölyüs Barbarát egyébként az isten is hastáncosnak teremtette: magassága majdnem száznyolcvan centi, mozgása kecses, ráadásul a hastánchoz szükséges zsírpárnácskák is a megfelelő helyen és mennyiségben találhatóak meg rajta. Előadását néma áhítattal fogadta közönsége, akik soraiban valószínűleg ott ültek a családtagok is. Stílusa nem provokatív, sokkal inkább sejtelmes – és ehhez passzolt ruhája is, a hosszú és testhezálló, oldalt hasított piros tánckosztüm. Ezt egyébként a verseny első helyezettjeként kapta az egyik szponzortól, és a ruha értéke a szerény 150.000 forintot is meghaladja.

Sipos Réka, a verseny harmadik helyezettje volt az egyetlen, aki nem mezítláb lépett fel, hanem magas sarkú cipővel emelt termetén öt centit. Lila ruhája kifejezetten tépett hatást keltett, tánca az egész este legerotikusabb produkciója volt. A második helyezett Kupovits Barbara azzal keltett feltűnést, hogy a várt klasszikus keleti zenéket rockos dallamvilággal váltotta fel, majd fehér-arany-ezüst ruhájában megdöbbentő fizikai teljesítményt produkált. Sokszor inkább hasonlított fitness-bemutatóra előadása, mint táncra, legalábbis a lendületessége és a táncos erőfeszítései tekintetében. Legalább fél percen át például úgy hajolt hátra, és végzett tekergő táncmozdulatokat karjaival, hogy testét behajlított lábszárai tartotta, és a sarkaira feküdt. Itthon kipróbáltam, ez gyakorlatilag lehetetlen. Senkinek nem ajánlom, hogy egyedül próbálja meg utánozni! Ha valaki így műveli, akkor ez nem is tánc, hanem extrém sport.

A fellépő csoportok közül kettő emelkedett ki. Mahaszti és A holdfény lányai lassú indiai táncukkal hoztak új színt a gálára. Sejtelmes szitármuzsika és visszafogott arcjáték mellett mozdulataik úgy vibráltak a színpadon, mint a parton megtörő hullámok. Mahaszti ruhája is kiemelkedő volt: fémes hatású, mély tónusú zöld, kék, arany és piros szöveten sok apró ezüstérme lógott, melyek minden mozdulatánál csilingeltek. Dzsajadéva sorait idézve: „vinnyog a síp, verik az ütemet a tenyerek, a csatok, a perecek a csuklón” – ez történt.

Dina Jamilah, az egyiptomi tánctanár pedig avval emelkedett ki, hogy sajátosan modern koreográfiával illusztrálta, hogy a műfaj ma is élő. A tánc végén ugyanis hirtelen pisztolyformára hajlította ujjait, lőtt velük ötöt-hatot a levegőbe, miközben felemelte karjait, majd slusszpoénként övébe is dugta a revolvereket. A néző előbb nevetni kezdett, majd rájött, hogy akkor él egy hagyomány, ha képes megújulni. Dina legnagyobb mutatványa mégis az volt, hogy a köldöke körüli zsírpárnákat képes volt körbe-körbe hullámoztatni. Provokatív mozdulatai híven tükrözik ars poétikáját: „Ha a táncban a spiritualitást keresed, és belső utazásként éled meg, a verseny kedvéért más megközelítésbe kell helyezned a táncodat, ha erre nem vagy hajlandó, akkor inkább ne indulj versenyen”. Ráadásul az ő tanítványai között lépett fel az este korelnöke, aki a maga ötven-ötvenöt évével és legalább nyolcvan kilójával bemutatta, hogy a hastánc nem csak a divatos alkatúak tánca, hanem mindenkié, aki képes elszakadni a mindennapok ürességétől.