Provence-i borbalhé

Peter Mayle aligha tekinthető sikertelen írónak. Ezzel együtt az Ulpius-ház kiadói vállalkozása sem lehet eredménytelen , hiszen ezúttal már a tizedik kötetet jelentette meg a szerzőtől. Az őt kedvelők számára az sem meglepő, hogy a tíz kötet közül egyetlen egy sem akad, amelyik ne kapcsolódna szorosan Provence-hoz. Ezt a hűséget, de még inkább beltartalmi értékeit: a francia szellemesség és fanyar angol humor keverékét, stabil írói ötvözetét az olvasók szívesen honorálják kitüntető figyelmükkel, leginkább azzal, hogy könyvespolcaikon úgy kezdenek sorakozni a Mayle-kötetek, mint egykoron a Herczeg Ferencek, Krúdyk, Mikszáthok, Jókaik.

Ha Provence, akkor életérzés, akkor bor, véget nem érő ebédek, napbarnított öntudatos szépségek. Lehet ezt még fokozni? Igen, lehet! Legalább is Peter Mayle képes rá. Akár csak a Hajsza a Cezannért című opusában, ezúttal is egy kriminális fordulat teszi az ínyenceknek szóló étkezéseket, elpillesztő borkóstolókat nyugtalanítóvá, már-már idegesítővé. Ami szinte nyugtatóért kiált, de legalább is egy szíverősítőért. Mayle hihetetlen érzékkel rejti el mondandóját (ezúttal is a gazdagok világáról kialakított finom kritikáját) a cselekmény epizódjai közé, méghozzá úgy, hogy a felületes olvasat is, meg a mélyebb átélés is szellemi, de legalább is kulináris étvágyat fakaszt az olvasóban. Az is Mayle leleménye, hogy a Provence-hoz való szoros kötődés provinciális következményeit ügyesen elkerüli. Miképpen? A recept már a Cezanne-témában is jól bevált. Jó messzire távolodik Provence-tól, ezúttal is Amerikába, de most Kaliforniába. És, ha lehet (miért ne lehetne?) egy kicsit mindig Londonba is. Elvégre a kirívó ellentétek izgalmasan vonzóvá vagy taszítóvá tehetik az egyébként jól ismert közhelyeket. Akár csak a csúnya és szép barátnő párosa egymást. Ámbár ezúttal inkább, és szerencsére csak a szebbek jutnak szerephez.