A nő, akitől retteg a divatvilág

Minden év augusztusában rekordszámú ember várja nagy izgalommal, hogy kezébe vehesse a Vogue magazin szeptemberi kiadását. A 2007-es kiadás volt és maradt – minden tekintetben – a valaha volt legnagyobb: több mint 2 kilót nyomott, és 13 millió példány fogyott el belőle, illetve jobban hatott a 300 milliárd dolláros nemzetközi divatvilágra, mint bármely más kiadvány.

Az Emmy-díjas rendező, R. J. Cutler közeli, humoros és meglepő portrét fest Anna Wintourról és nagymenő szerkesztőkből álló csapatáról, amint azok a divat nélkülözhetetlen bibliáját hozzák létre. Vele beszélgettünk.

– Mi inspirálta a film elkészítésére?

– Akkor gondoltam rá először, hogy készítek egy projektet Anna Wintourról és a Vogue-ról, amikor olvastam egy cikket a New York Magazine-ban a Metropolitan Művészeti Múzeum Divatintézetének báljáról, az éves adománygyűjtő gáláról, amelynek Anna a felelőse. Olyan lenyűgöző portrét mutatott be, amely akaratlanul is magával ragadott. Természetesen azt tudtam, hogy ki Anna Wintour, azt, hogy nagy formátumú és ellentmondásos személyiség a divatvilágban, de nem tudtam róla ennél többet. Mindig olyan alanyokat keresek, akiknek nagyon fontos, amit csinálnak, és azt olyan jól csinálják, ahogy csak lehet az adott körülmények között. Természetesen ugyanez a helyzet Anna Wintourral.

Így felhívtam a Vogue-ot, elmentem New Yorkba, és találkoztam párszor Patrick O’Connell-lel, Anna kommunikációs igazgatójával. Nem nagyon körvonalazódott a dolog, de volt egy olyan érzésem, hogy végül fog. Elég az hozzá, hogy néhány héttel később Patrick telefonált, és azt mondta: Annának van egy ötlete, elmennék-e hozzájuk holnapután? Olyan volt, mintha a királynő elé járultam volna. Szeretem viccesen azt mondani, hogy meg tudtam győzni, hogy csináljuk meg ezt a filmet, azzal, hogy hagytam, hadd gondolja, az ő ötlete, de az az igazság, hogy a szeptemberi kiadás központba állítása mint a film váza tényleg az ő ötlete volt. Azt mondta, ez olyasvalami, amiről mindig azt gondolta, jó filmalapanyag lenne.

Anna Wintour

Beszélgettünk a szemléletemről, arról, hogy nem egy állítással vagy tervvel érkezünk, hanem a munkánk megfigyelő jellegű lenne. Megértette, és megegyeztünk, hogy együtt dolgozunk. Mikor mondtam, hogy én szeretném elvégezni a végső vágást, ezt válaszolta: „Az apám újságíró volt, én is újságíró vagyok, teljesen megértem.” Örültem, hogy érti, és hogy tudja, muszáj nekem vágnom, de megérintett az, hogy olyan nyíltan beszélt az apjáról. Gondoltam, hogy itt biztosan van valami, és azt gyanítottam, hogy ha követem ezt a szálat, gazdag lelőhelyre visz majd.
Miután Anna és én megegyeztünk, hogy együtt dolgozunk, még mindig egy évbe telt, hogy felsorakoztassuk erőinket. Meg kellett állapodnunk a Conde Nast Publishinggal – nagyon szokatlan volt számukra, hogy egy forgatócsoport jelen van majdnem kilenc hónapig. És szinte ugyanekkor jó barátaink az A&E IndieFilmstől kockáztattak egyet, beszálltak, és beleegyeztek, hogy finanszírozzák a filmet, és vezető producerként közreműködnek. Szükségtelen mondanom, hogy ez volt az, ami beindította a fogaskerekeket.

– Mi volt a legnagyobb kihívás? Hogyan érte el, hogy elkötelezzék magukat?

– Minden filmnek, amit az ember készít, megvan a saját világa a maga kihívásaival, és a Vogue világa sem volt kivétel. Néha nyilvánvalóak a kihívások. Például: amikor az ember olyanokról készít filmet, akik tényleg divatőrültek, és drága, finom ruhákat viselnek, akkor nem lehet egész nap mikrofonokat és adóvevőket szerelni rájuk. Mindent puskamikrofonnal kell felvenni, és szuper hangtechnikusra is szükség van, ezért is kértük fel Eddie O’Connort.

Néha olyan kihívással kell szembenézni, amit még pluszban nehezít, hogy először rá kell jönni, mi is az, mielőtt megpróbáljuk megoldani. A Vogue-nál például egy csoport embert filmeztünk, akik évek óta együtt dolgoztak, néhány esetben évtizedek óta. Olyan gördülékenyen dolgoztak együtt, ami már-már csalóka. Bólintásokkal és pillantásokkal kommunikáltak, nem nagy szavakkal. Amikor először kezdtünk ott filmezni, megakadtunk. Mikor született meg ez a döntés? Honnan lehet tudni, hogy ez a sztori van folyamatban? Ki készítette azt a képanyagot? Zavarba ejtő volt. De rájöttünk, hogy a Vogue-nál a kreatív szerkesztői folyamat gesztusokból, pillantásokból, öt másodperces beszélgetésekből áll. Nem úgy néz ki, hogy leülnek, hogy jó, akkor most kreatívak leszünk, és megvitatjuk, mit fogunk csinálni. Miután ezt felismertük, könnyebb lett a munkánk. Tudtuk, hogy mit filmezünk.

De a legnagyobb kihívás, amivel A szeptemberi kiadás készítése során szembe kellett nézünk, az volt, hogy a divatvilágban az emberek nagyon gyanakvóak a kamerával szemben. Hozzászoktak, hogy a kamera az ellenség, valami, ami kémlel, és próbál tetten érni kompromittáló helyzetben, valami, ami ítéletet mond feletted. És természetesen a mi jelenlétünk ezzel ellentétes, hiszen a mi kameráink nem a megítélés, hanem a megfigyelés céljából vannak jelen. Meggyőzni azokat az embereket, hogy mi mások vagyunk, mint a többi kamerás, nagyon nagy kihívás volt.

Ironikus módon a folyamat elején Grace Coddington (a Vogue kreatívigazgatója) volt az, akivel a legtöbb nehézségünk akadt. Amint a filmből kiderül, végül nagyon fontos szerepet játszott a filmben, de Grace bizalmatlansága mindenkivel szemben, akinél kamera van, alapvető vonása a személyiségének. És egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy ezt a tudomásunkra hozza. Amikor először találkoztunk Grace-szel, azt mondta: „Menjenek innen.” A következő alkalommal a párizsi Chanel-bemutatón láttam, akkor azt mondta: „Anna nincs is itt, miért kellett idejönniük?” Egyáltalán nem örült. Azon a napon később André Leon Talley (a Vogue egykori szerkesztője) azt kérdezte tőlem: „Mit tettél Grace-szel?”

Végül aztán sikerült megnyernünk Grace-t és a Vogue egész csapatát. Ami az egyedi kihívások után a filmkészítés általános kihívását jelenti: el kell tudni nyerni az alanyok bizalmát. Ezt úgy lehet elérni, hogy azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat. Szerencsés az ember, ha meghívják a divatvilágba, jelen esetben a Vogue világába, de nem szabad elfelejteni, hogy ez az ő világuk, nem a miénk. És alapvetően hinni kell abban, hogy a történet nem a miénk, hanem az alanyoké, akik megosztják ezt velünk. Filozófiai értelemben: hinni kell abban, hogy ez egy együttműködés, és ez mindent átjár, amit csinálunk. És ha tényleg azon van az ember, hogy olyan világosan lásson dolgokat, amennyire csak lehetséges, és nem a saját kis tervét akarja keresztülvinni, és ezekkel az alapvető meggyőződésekkel összhangban cselekszik, akkor a film alanyai ezt fel fogják ismerni, és akkor elnyertük a bizalmukat.

– Hány órát forgattak? Mi volt kihívás a vágásban?

– Több mint 300 órányi anyagot vettünk fel. Az rengeteg anyag. Nyolc hónapig forgattunk. Az egész anyagot le kellett vetíteni, időrendbe rakni, dokumentálni. Aztán ki kellett találnunk a történetünket. Amikor a történet kitalálásának folyamatáról kérdeznek – akár a gyártás során, akár a gyártás után –, szeretem elmesélni annak az interjúnak a történetét, amit Wayne Gretzkyvel, a nagynevű hokijátékossal láttam, amikor az a csúcson volt. Egy csomó Stanley-kupát nyert zsinórban, és ő volt a legjobb lövő az NHL történetében; akkor úgy tűnt, nem lesz olyan, amit nem fog tudni elérni. Majd az interjút készítő azt kérdezte: „Mondja meg, Nagy Ember, hogy csinálja ezt?” És Gretzky azt válaszolta: „Ó, nagyon egyszerű. Követem a korongot.” És emlékszem, az jutott eszembe: „Hát persze, hogy Wayne Gretzky a földkerekség legjobb hokijátékosa – mindenki más a pályán püföli a korongot, és arra próbálja vinni, ahová ő akarja. Gretzky követi a korongot, és oda megy, ahova az menni akar.”

És ezeknek a filmeknek is ez a készítési folyamata. Annak a folyamata, hogy megtanuljuk a korongot követni. Nem lehet a korongot arra kényszeríteni, amerre az ember menni akar, mert nem lesz belőle film. Követni kell a korongot, és hagyni kell, hogy az vezessen minket. És a korong, természetesen, a történet. Tehát amikor a „pályán” vagyunk, nem mondhatjuk, hogy azért jöttem, hogy bebizonyítsam, Anna Wintour ilyen és ilyen, hanem fel kell tennünk a kérdést: ki ő? Kik azok az emberek, akik körülveszik? Milyen itt dolgozni? Ezekkel a kérdőjelekkel fogunk bele, ezzel a kíváncsisággal. És akkor fel lehet fedezni Annát, és meg lehet ismerni Grace-t és a kapcsolatokat, rá lehet bukkanni az előzményekre és a témákra. És akkor megvan a történet. Mindenre rá lehet találni, amit megérkezésekor még nem tud az ember. Percről percre követünk mindent, amíg forgatunk, és akkor bemegyünk a vágószobába, és újra felfedezünk mindent. Megnézzük az egész anyagot, amit felvettünk, újra és újra megnézzük, és akkor a dolgok felfedik magukat. És próbáljuk olyan világosan látni, amennyire csak lehet, akkor is, ha hetek-hónapok óta nézzük újra és újra.

Isten áldja Azin Samarit, a vágónkat. Van ez a figyelemre méltó tehetsége, hogy képes teljes világossággal meglátni mindent, függetlenül attól, hogy hányszor látta már. Már-már költői érzéke van ahhoz, hogyan kombináljon különböző pillanatokat egy mélyebb igazság bemutatására. És higgye el nekem, ez tényleg nehéz. Nehéz olyan világosan látni dolgokat, ahogy kell. Ez a kihívás. Persze vannak konkrét kihívások, tudja, betehetjük-e a Met-bált? Hogyan megyünk végig az összes divatbemutatón az elején? Mennyi Andrét rakjunk a történetbe? És mennyi Thakoont? Hogyan mutatjuk meg, kik ezek az emberek? Mennyi előtörténetet rakjunk bele? Mi legyen az interjúk és a tényleírás aránya? Milyen zenét használjunk? Ezek természetesen konkrét kérdések. De mindenki, aki véritéfilmeket vág, szembenéz azzal a kihívással, hogy meg kell találni a történetet, követni kell a korongot, és számunkra ez volt a legnagyobb kihívás.

A legendás 2007-es szeptemberi szám

– Melyik a kedvenc jelenete?

– Szeretek a Vogue-irodában lenni, a folyosókon, az értekezleteken, a pillanatok Anna irodájában, azokat nagyon szeretem, nagy véritérajongó vagyok. És természetesen szeretem az Andre Leon Talley-val forgatott jeleneteket. És szeretem, ahogy a film ledönti a negyedik falat, főleg a vége felé. Annak is nagy rajongója vagyok, ahogy Bob Richman fényképezte ezt a filmet: meghitt vérité New York és Párizs gyönyörű látképeivel és a divatvilággal vegyítve. De azt hiszem, valószínűleg érzelmileg a legjobban azok a jelenetek hatottak rám, ahol Anna a családi kapcsolataival konfrontálódik. A jelenetek a lányával, Beevel; a jelenetek, ahol az apjáról és a vele való kapcsolatáról beszél; azok a képek, ahol Annát fiatalabb nőként látjuk. És a film vége felé a legtöbb jelenet, ahol Anna a testvéreivel való kapcsolatára emlékszik vissza, és ahol az otthonában látjuk Beevel, és így látjuk még egy megközelítésben, azonfelül, hogy ő a lenyűgöző, félelmetes főszerkesztő: egyedülálló dolgozó anyaként. Aztán látjuk frusztráltnak a munkája miatt, boldogtalannak a kiadás alakulása miatt, fontolgatva a karrierje végét. Ebben a jelenetsorozatban, azt hiszem, kapcsolatot látunk a munka, a család, az előzmények és a világban elfoglalt helye között; látjuk Annát nagy hatalmú üzletasszonyként, testvérként, anyaként, és számomra ezek mind összetartoznak.

– Mi lepte meg a legjobban?

– Nem tudtam, hogy ennyire előkelő Anna Wintour pozíciója a divatvilágban, és minél inkább megfigyeltem, annál meglepőbbnek találtam. Tudja, lehet mozisikert készíteni Steven Spielberg áldása nélkül, és lehet Bill Gates áldása nélkül sikeres szoftvert piacra dobni, de Anna Wintour áldása nélkül nem lehet ma senki sikeres divattervező. És ne felejtsük el, ez egy gyorsan növekvő, 300 milliárd dolláros nemzetközi üzletág. Anna annyira egyedi figura, amilyenek csak nagyon kevesen, néha-néha képesek lenni a különböző iparágakban. És figyelemre méltó és meglepő, amikor az ember rádöbben Anna hatalmának hatósugarára és befolyására. És a jelenség nagyságát csak növeli szerintem, hogy egy nőről van szó egy ilyen kiélezett iparágban. Ki tudja megmondani, mennyi ebből Anna és mennyi a Vogue, de ő mindenképpen egyedi pozíciót foglal el.

Forrás: HBO