Novák Júlia – Nashville, USA
Másfél éve élek Nashville-ben (Tennessee, USA). Nem tudtam sokat a városról, csak annyit, hogy ez a country zene fellegvára, és itt él a férfi, akit szeretek. Idejöttem hát én is.
A különbség döbbenetes volt az első hónapokban. Minden olyan nagy ebben az országban. Az étteremben az adagok, az autók, a távolságok, a választék, a parkok. Nehéz volt megszokni, hogy nem kilóban és Celsius-fokban mérnek, és a kérdésre, hogy milyen magas vagyok, azt kellett mondanom, hogy nem tudom, mert tényleg nem tudtam, csak centiméterben. Nem tudtam azonnal elővenni a pénztárcámból a megfelelő számú aprópénzt, bár nem is volt rá szükség, elég, ha hitelkártya van nálad.
Várandós voltam a kisfiunkkal, amikor kiköltöztem, először csak ennek tudtam be azt a kedvességet és előzékenységet, ami itt ért. Nem volt nap, hogy ne dicsértek volna meg a boltban vagy a benzinkúton, ne kérdezték volna meg, hogy mikorra várom, és kisfiú lesz-e vagy kislány. Soha ennyi idegen baba fotóját nem néztem meg telefonon vagy kihajtott pénztárcákban. Később sokszor előfordult, hogy bevásárlás után kijött velem egy alkalmazott és bepakolta a szatyrokat az autóba, hogy ne nekem kelljen a babával-csomagtartóval-bevásárlókocsival ügyeskednem. Igen, az élet itt sokkal nyugodtabb és egyszerűbb, mint otthon, de a családot és a barátokat nem pótolja semmi.
Kocsis Anikó – London, Anglia
23 éves koromban egy nemzetközi tréningen ismertem meg a későbbi férjemet, aki holland. Szoros barátság szövődött közöttünk, ennél több azonban szóba sem jöhetett, mert a távolság legyőzhetetlennek tűnt, és nem tudtam magamról elképzelni, hogy feladjam az akkori életemet. 2006-ban egy magyarországi látogatása során jegygyűrűvel érkezett, onnan a dolgok gyors fordulatot vettek, és átgondolni sem volt időm, hogy milyen változásokat hoz ez majd az életemben. 3 hét alatt sikerült munkát találnom Rotterdamban egy nemzetközi könyvvizsgálócégnél, ahol 8 hónapot dolgoztam, majd épp mire megszoktam volna az új környezetemet, a férjem munkája révén Londonba költöztünk, ahol én is azonnal munkába álltam egy olajcégnél, amely a világ jelenleg legnagyobb projektjén dolgozik Kazahsztánban. Keményen dolgoztam, néhány hónap után előléptettek, és utána már senki nem közeledett előítéletekkel felém. Másfél év után Londonból Kazahsztánba költöztünk, ahol másfél évet éltünk. Munkába menet minden nap átszeltem az Urál folyó felett átívelő hidat, ami Európát köti össze Ázsiával.
Egy éve költöztünk vissza Londonba, mert volt néhány műtétem, ami miatt nem tudtunk Kazahsztánban
 Shakespeare rappes változatban |
maradni. Az orvosok azt mondták, nem lehet gyerekünk, így elkezdtünk örökbefogadáson gondolkodni, ám akkor megint megmutatta az élet, hogy lehetetlenek nincsenek, csak türelmesnek kell lenni. Május elejére várjuk első babánkat, aki három sikertelen mesterséges megtermékenyítés után természetes úton fogant és mindennél többet jelent. Most 30 után érzem magam igazán nőnek, nem egy munkában férfiként viselkedő, keménynek látszó, de valójában törékeny kislányként.
Solymosi Tímea – Paralia, Görögország
Görögmániás életem 17 évesen kezdődött, amikor először nyaraltam Görögországban. Ezt követően görög táncház, nyelvtanulás és sok-sok görög zene töltötte ki minden szabadidőmet az iskola mellett.
A céltudatosságnak és a szerencsének (meg egy idegenforgalmi képesítésnek) köszönhető, hogy 22 évesen az akkor legnagyobb görög–magyar utazási iroda engem küldött ki telepített idegenvezetőnek a hőn áhított Hellászba. 2000-ben aztán az iroda megszűnt, engem meg kint felejtettek. Így lettem a görög partnercég irodavezetője, és végleg kiköltöztem Paraliára.
Ma egy kempingresortot vezetek az Olimposz Riviérán. A nyári szezon minden napján dolgozom, télen pedig pihenek. Itt mentem férjhez, és van egy 15 hónapos kisfiam, akire nyáron a nyugdíjas nagyi vigyáz itt Görögországban (a gyes itt csak 6 hónap). Szeretem a fényeit, a hangját és illatát, minden rezdülését ennek a vidéknek. Bár a hazám Magyarország, Görögország lett az otthonom.
Pap Judit – Egyesült Államok
7 éve élek az Egyesült Államokban. Nehezemre esett megszokni az itteni életet, azt pedig végképp sosem gondoltam volna, hogy nemcsak megszokni, de megszeretni is fogom. Eredetileg azért jöttünk ide, mert a férjem itt dolgozik, és a tervek szerint néhány év elteltével haza is költöztünk volna Magyarországra. Ahogy teltek-múltak az évek, valahogy kialakult és kiteljesedett itt az életünk. Sok barátunk lett, 3 éve van egy kiskutyánk is, egy csokibarna tacsi, csodaszép természeti környezet vesz körül bennünket és kiegyensúlyozott, boldog és nyugodt az életünk. Sokszor lehet hallani az amerikai „álmosoly”-ról. Én ezt is szeretem, mert egyrészt legtöbbször nem is annyira „ál” az a mosoly, másrészt úgy gondolom, mindenképp jobb mosolyt látni, mint bánatot: ha bajom van, az nem múlik el attól, hogy búskomor arcot vágok, úgyhogy akár mosolyoghatok is.
Szerencsésnek érzem magamat, magunkat, amiért lehetőségünk van egy másik kultúrát, népet és szokásokat bennük/velük élve megtapasztalni, megismerni és megtanulni, mert ezáltal még nagyobbra nyílik a világ. Persze nehéz távol lenni a családunktól, legfőképpen az anyukámtól és néhány kedves baráttól, de szerencsére a technika vívmányai segítségünkre vannak abban, hogy ezt az egyébként hatalmas távolságot mégse érezzük akkorának, amekkora valójában.
Molnár Mari – Madrid, Spanyolország
Idén lesz tíz éve, hogy felültem a repülőre, ami végre elrepített álomországba: Cosmopolisba, külföld-országba. Amióta beleszagoltam a hűvös téli madridi éjszakába, érzem, itthon vagyok külhonban. Sokáig semmit se értettem a nyelvből, de belevágtam a szociológiai doktori címért és a boldogságért.
A legdrágább nyelvstúdióban tanultam: az utcán, a mindennapokban. A siker titka egyszerű: mindig eggyel többször kell csak feltápászkodni a földről, s még ha fáj is, fel kell állni.
Öt év után Portugáliába költöztem, ahol megszületett a kislányom, s a portugált is megtanultam. Tavaly pedig fél évig Bostonban éltünk, a férjem az MIT-n kutatott a kamatlábak, én pedig néhány utcával arrébb a helyes igeidők után, a játszótéren.
Mire hároméves lett Dóri lányunk, visszaköltöztünk Madridba, neki semmi gondot nem okoz a negyedik nyelv elsajátítása, imádja az óvodát és a spanyolokat is.
Én jelenleg a disszertációmat írom egy fantasztikus tanárral, s egy újabb nemzetközi projektbe is belekezdtem, csodás barátokkal, ami majd hosszabb távon terem gyümölcsöket.
Bakos Annamari – Ausztrália
2003-ban, 33 évesen jöttem el otthonról Ausztráliába. Házassági szándékkal, jegyes vízummal jöttem, szerelmet kerestem – szerencsére meg is találtam. Az első pár hónapban rengeteg időm ment el az otthoniakkal való kapcsolattartásra, most már visszafogom magam, hisz egész nap nem ülhetek a gép előtt. Az igazi barátnőim megmaradtak, de az évek folyamán sok új barátság is kialakult. Négyen, magyar „lányok”, kisgyerekes anyukák heti szinten, rendszeresen összejárunk.
Amikor idejöttem, egy szót sem tudtam angolul, így kezdetben a nyelvet tanultam. Otthon szuper munkahelyem volt, nagyon jó cégnél dolgoztam adminisztrátorként, és pont elvégeztem egy informatikai főiskolát. Szép karrier várt volna rám. Itt viszont nem is gondolhattam munkavállalásra nyelvtudás nélkül. Előbb azonban gyereket szerettünk volna, és nagyon hamar össze is hoztuk a közös kisfiúnkat, aki már 6 éves.
Mivel a napköziotthonos óvoda itt irreálisan drága, általában a gyerek 5 éves koráig otthon vannak az anyukák és gondjukat viselik. Én is ezt tettem. 5 évesen kezdődik az iskola – ekkor szoktak valamilyen (rész)munkaidős munkát keresni a nők.
A kisfiam 2010 februárjában elkezdte az iskolát, én meg elkezdtem munkát keresni. Nem volt könnyű dolgom, 8-9 hónapig voltam főállású munkakereső. Pályázgattam, interjúkra jártam, és nem adtam fel, bár voltak elkeseredett pillanataim. Végül egy női ruhatervező cégnél találtam munkát, kollekciókat állítunk össze, katalógusokat készítünk – imádom!
Bíró-Jordán Rita – Németország
Mi a férjemmel anyagi okok miatt döntöttünk külföld mellett. Nagypapám Németországban él 1982 óta, így ez a megoldás tűnt a legjobbnak. A nyelvtudásunk nem tökéletes, így jól jött a segítség a lakás bérlésénél, a férjemnek a munkakeresésnél, orvosnál és egyéb ügyek intézésénél.
Megszoktunk itt, de még egy év után is honvágyam van… Hiányoznak a hazai ízek, az időjárás, a barátok, a szakik, az a magabiztosság, ahogy otthon intéztük a dolgainkat, ezért is döntöttünk úgy, hogy mire a kislányunk elkezdi az iskolát, hazamegyünk.
Anyagilag valóban könnyebb itt az életünk, látszik az itteni embereken is, hogy a munkán kívül marad idejük a családra, szórakozásra. Tetszik, hogy egy keresetből megélünk hárman, nem okoz gondot, ha nem várt kiadás is becsúszik. Jó dolognak tartom az ingyen orvosságot a gyerekeknek, és boldogan megyek orvoshoz, mert kedvesek, segítőkészek (persze azzal is tisztában vagyok, hogy otthon miért nincs ez így). Igazából az ideális az lenne, ha a két országból lehetne egyet gyúrni, akkor tökéletes lenne a boldogságom.
30 éves vagyok, nem bántam meg, hogy így döntöttünk, de örökre nem maradnék. Tudom, hogy nehezebb lesz otthon, de így legalább láttam egy másik világot is, és ennek tükrében másképp fogom élni otthon az életem. Remélem, nem fogom megbánni, hogy a hazám mellett döntök!
Visnyei Kata – London
A gimnázium utolsó évét már alig bírtam kivárni. Utazni akartam, mégpedig Keletre. Ebből lett aztán hét hónap Földközi-tenger (fotósként dolgoztam egy luxushajón), majd a tervezett India helyett Nagy-Britannia. Akkor még nem gondoltam volna, hogy kilenc év lesz belőle. Nemzetközi kapcsolatok szakon diplomáztam Londonban, majd gyakorlatot szereztem Brüsszelben az Európai Parlamentben, illetve egy angol civil szervezetnél. Jelenleg a brit Külügyminisztériumban dolgozom, nagy részben afganisztáni ügyeken. Persze az elmúlt tíz év korántsem volt zökkenőmentes – az egyetem, illetve a sok ingyen gyakorlat mellett az estéimet bárokban, éttermekben töltöttem munkával. De egy csöppet sem bánom, sokra megtanított, illetve életre szóló barátokra tettem szert. S ez az, amit a legfontosabbnak tartok – az utat, amit bejártam lélekben, s ajándékként kaptam nehézségeivel, örömeivel. Úgy érzem, teljes ember vagyok, lelkileg felnőttem. Ha újra kezdeném, ugyanezt az utat választanám.
London mára már a második otthonom, szerencsés vagyok, szinte két hazám van. Az itteni életritmus a részemmé vált, a rengeteg fajta konyha, az éjszakai dugók, a sosem alvó város, és persze a vasárnap reggeli kapucsínók a Sunday Times társaságában. Persze Pest az Pest, Balaton is csak egy van, s a magyar borvidékek hangulata verhetetlen a világon. De leginkább a családom hiányzik. Ez a hosszú távollét és világlátottság tanított meg arra, mi is magyarnak lenni, bárhol is vagyok. Tudom, hogy egy nap hazatérek.
Kiss Angéla – London
Sokan mondják, „neked könnyű, a te történeted mesébe illő”. Viszont kevesen tudják, hogy az én Hamupipőke-sztorimból sem hiányzik a „borsóválogatás”.
Londonban élek. Az első angliai magyar újság, a 6:3 Magazin főszerkesztője vagyok, jelenleg második könyvemet írom.
Négy évvel ezelőtt könnyeimmel küszködve vettem meg one way ticketemet, pedig nem voltam kalandornő típus. Sőt, inkább egy szögletes gondolkodású könyvelő, akinek merev elképzelései mögött még Sztálin 5 éves tervei is elbújhattak volna. Ehhez képest közel a harminchoz, gyerek, ház, karrier, férj meg sehol… Mindenkit meglepő villámdöntést hoztam: Irány Németország! Így kötöttem ki Londonban. Nyelvnemtudásomnak köszönhetően először egy török kebabétteremben dolgoztam éhbérért, de túléltem. Nemcsak a teámba öntött ecetet és a kötényem zsebébe nyomott ketchupot, de a táskámba cipzározott csótányokat is. Mérgemben pár hónap alatt „feltornáztam” magam egy belvárosi étteremig, ahol igazi barátokra leltem, egy évre rá pedig már a szakmámban, könyvelőként dolgoztam. Mindezt úgy, hogy hittem magamban, és nagyon keményen megküzdöttem minden előrelépésért. Egy napon rám jött az írhatnék, és úgy gondoltam, papírra vetem kalandjaimat (London csak oda).
S hogy mi lett Hamupipőkével? Természetesen rátalált a hercege, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Sárdyné Izbéki Petronella – München, Németország
Amikor összejöttünk a férjemmel, az volt az első kérdése, hogy ha úgy alakul, akkor mennék-e vele külföldre. Én gondolkodás nélkül igent mondtam. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez sokkal hamarabb valósággá válik, mint arra számítani lehetett. Hamarosan Kölnben találtam magam. De az utazás itt nem ért véget, néhány évvel később Amerikába költöztünk, majd két év elteltével újra Németország következett, és Münchenben kötöttünk ki. Már három éve itt lakunk. A legnagyobb kihívást mindig az jelentette, hogyan illeszkedjek be egy új ország új kultúrájába. Az éneklés volt, ami ezt könnyebbé tette. Minden városban találtam hamarosan egy énekkart, ahol szívesen fogadtak. Ennek kapcsán tapasztalhattam meg az alapvető különbséget Magyarország és külföld között, legalábbis a tehetségek támogatása terén. Amíg otthon többször is megkaptam hozzáértőktől, hogy „tanulj nyugodtan énekelni, de ne számíts túl sokra, mert túl idős vagy ahhoz, hogy bármit is elérj” – ekkor voltam 22 éves –, addig más országokban lehetőséget biztosítottak templomi szólóéneklésre, színházi előadásokban való részvételre. Sőt itt Münchenben most készülök első nagy koncertemre, ahol néhány másik szólistával együtt operaáriákat fogunk előadni. Amerika számomra úgy vált a lehetőségek hazájává, hogy megmutatta: harmincon túl sem szabad elfelejtenünk az álmainkat. És az életem a bizonyíték arra, hogy ez nem közhely. A lényeg pedig nem az, hogy világsztár legyek, hanem az, hogy az én képességeim szintjén az álmaimnak élhessek.
