nlc.hu
Szabadidő
Kritika: Munkácsy balettcipőben

Kritika: Munkácsy balettcipőben

Csütörtök este talpig díszben léptem ki a házból, azzal a kellemes, köldöktáji idegességgel, amit a nagy elsők kapcsán szoktam érezni. Első nap az új munkahelyen, első randi, első stadionkoncert, vagy az első látogatás az Operában. Jegyem volt az Aranyecset balettelőadásra.

Szöveg nélkül mesélt mese

 Az Aranyecset ősbemutató, csakúgy, mint a szintén Pártay Lilla által koreografált Elfújta a szél és az Anna Karenina is. Ennélfogva nem állt rendelkezésre egy előre a történethez komponált zenei alapanyag sem. Pártay Medveczky Ádámmal közösen állította össze a darab zenei repertoárját Liszt Ferenc, Berlioz és Wagner műveiből, akik Munkácsy kortársai voltak.

A varázs azonnal működött, körülbelül attól a pillanattól kezdve, ahogy beléptem az ajtón, valami egészen elképesztő időtlenségbe kerültem. Már a ruhatárhoz sétálva igazi „kisasszonynak” éreztem magam. Ilyen lelkiállapotban persze könnyű leülni, és hagyni, hogy hasson a zene, a tánc és a fordulatos történet. Munkácsy élettörténete ugyanis bármelyik klasszikus mesének dicséretére válna. Adott egy szegény asztalosinas a 19. században, aki a maga rögös útját bejárva egészen a világhírnévig viszi. Körülötte pedig megannyi nő, a beteljesült vagy éppen tragikus véget érő szerelmek, és egy megbocsátó asszony: Cecile. Mindez egy olyan történetbe ágyazva, ami Békéscsabáról indul, majd Budapesten, Bécsen, Düsseldorfon és Párizson át egészen az Újvilágig visz, hogy aztán ismét a Pestre térjen vissza. A tengernyi esemény és szereplő, akik Munkácsy életében felbukkantak, az előadás szempontjából azonban veszélyesek, még akkor is, ha magát a mesét izgalmassá és színessé teszik. Ha ugyanis az alkotók nem jól hangsúlyoznak, az előadás vagy elaprózódik és előbb-utóbb követhetetlenné válik, vagy elnagyolt lesz.

Megnézem
Összes kép (1)

 

Pártay Lilla Kossuth-díjas koreográfus darabjában azonban az arányok tökéletesen a helyükön vannak. Ez már csak azért is fontos, mert – és ezt nem győzöm hangsúlyozni táncelőadások kapcsán – itt nincs szöveg, amire támaszkodhatok, és ami segíthet a tájékozódásban. Kis túlzással: ha itt egyszer elveszítem a fonalat, jó eséllyel sosem találom meg. Az Aranyecset esetében azonban a megértéssel még akkor sem lehet gond, ha valaki nem olvasta Dallos Sándor azonos című regényét, mert teljesen követhető az előadás, még úgy is, hogy elszakadnak a lineáris cselekményvezetéstől, és a darab jelenidejéből egy álomjeleneten keresztül térnek vissza a múltba,hogy utána a második felvonás közepétől ismét ott folytatódjon a történet, ahol Munkácsy a Charlott-tal töltött szerelmes éjszaka után „abbahagyta”.

Nagy találkozások

 

Azt hiszem, az Operában, mindegy, hogy zenés színházról vagy balettról van szó, alig van helye a minimálnak. A zene és a történetek egyszerűen megkívánják a grandiózus körítést. Velich Rita jelmezei szépek, kecsesek és korhűek, ráadásul szemlátomást nem gátolják a táncosokat a mozgásban. A díszletek (Horesnyi Balázs) azonban épp csak jelzésértékűek voltak, és persze ha túl sok tárggyal lett volna telezsúfolva a színpad, az megint a mozgás rovására ment volna, számomra valami mégis hiányzott. Túlzottan üresnek tűnt a színpad, még akkor is, ha a táncosok tökéletesen bemozogták a rendelkezésükre álló teret. Például a főszerepet táncoló Kekalo Jurij (a darab egyébként kettős szereposztással fut), akiről nem csak azért tudtam, hogy ő a főszereplő, mert nagyjából úgy nézett ki, ahogy a fiatal Munkácsyt szokták ábrázolni. Ez a fiatalember egyszerűen kitűnt a többi táncos közül, annyira profi volt, és annyira hibátlan minden mozdulata, hogy még akkor sem lehetett másra figyelni, amikor olyan kiváló partnerekkel táncolt, mint Popova Aleszja vagy Felméry Lili. A táncosokat egyébként is dicséret illeti, bár azt nem tudnám megállapítani, hogy mitől hibátlan egy ugrás, vagy mi tesz tökéletessé egy fordulatot, a mozdulatok harmóniáját, a mozgás egységességét laikusként is látom. Valahogy így képzelek el egy tökéletes balettelőadást, legyen szó klasszikusról vagy modernről; a táncosok összhangban vannak, úgy egymással, mint magukkal, és ezzel valami olyan egységet hoznak létre, ami magával ragad engem is, olyannyira, hogy két óra elteltével úgy állok fel a székből, hogy holnap be is iratkozom egy balett-tanfolyamra.

A tökéletes első randevú

Munkácsy balettcipőbenAz első este az Operában nagyjából el is dönti a folytatást. Vagy magával ragad, és akkor az ember időről időre visszatér hozzá, vagy elismeréssel fog adózni neki, de sosem fogja igazán szeretni (ahogy ezt már a bölcs Richard Gere is megfogalmazta a Micsoda nő című filmben). Persze fontos a jó kezdet, fontos valami olyannal indítani ezt az egészet, ami először csak finoman von a bűvkörébe, és nem vág azonnal falhoz. Az Aranyecset ilyen. Egy színes, fordulatos, néhol tragikus mese, amely mesének egyébként olyan műremekeket köszönhetünk, mint a Tépéscsinálók, az Ásító inas, vagy személyes kedvencem, az Ecce Homo. Bátran megnézheti mindenki, aki még csak kísérletezik a gondolattal, hogy majd egyszer átlépi az Andrássyn magasodó csodás épület küszöbét. Addig is javaslom mindenkinek, hogy vegye le a polcról azt a bizonyos Dallos Sándor-kötetet, hogy amikor majd elfoglalja a helyét a piros bársonnyal bevont székeken, már beavatottként élvezhesse végig a háromfelvonásos előadást.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top