Egy ajándék, ami után az állatvédők rögtön a rendőrségre mentek

Az állatmentő legnagyobb szerencséje az, hogy Magyarország területe nem túl nagy és, ha valóban nagy baj van, néhány óra alatt bárhová oda lehet érni, segítséget nyújtani. Fejér megye legeldugottabb csücske sincs Budapesttől túlságosan távol. El kell indulni most is, méghozzá azonnal, mert a segítséget kérő érzelmi tartalékainak utolsó morzsáit éli fel éppen, ezt már a telefonbeszélgetésünk alkalmával is pontosan éreztem. Érdekes, hogy jó néhány év állatvédelemben szerzett rutinnal, tapasztalattal mennyire pontosan le lehet már szűrni azt a hangszínből, az elhangzott szavakból és gyakran a sírás mértékéből, hol is tart mentálisan a másik. Gyakran ugyanis nem a kutya baja az igazi probléma, nem közvetlen életveszélyről van szó. Egyszerűen az ember az, aki feladja.

Fejér megye irányába száguldunk az M7-esen, és még mi sem értjük, pontosan mi vár ott ránk. Ritka pillanat ez, a partnerem nem érne rá velem kutyát menteni, ha nem az influenzából való felgyógyulása pillanatában lennénk. Elvileg még a kanapén fekszik, teát szürcsölget, én pedig ápolgatom. Gyakorlatban azonban úgy döntött, mindazok alapján, ami a telefonbeszélgetésemből kihallatszódott, mégis jól van, jön. 

Kötöttek masnit

Egy háromgyerekes családhoz készülünk, akiknek pointerjük van, aki beteg, a helyi állatorvos pedig tehetetlen, amire meg mégis képes, az szakmailag megkérdőjelezhető és meglehetősen barbár gyógyítási mód, bár úgy tűnik, gyógyulást sem sikerült elérnie. Anyuka nem bírja a kutya szenvedését, a gyerekek aggodalmát, és költségekben sem vállalható ez számukra tovább. Míg az alig néhány hónapos kiskutyáért robogunk, megpróbálok az állatorvosunknál információhoz jutni. Szeretem előre tudni, látott-e már ilyet, van-e ötlete a probléma megoldására, egyáltalán van-e ideje a mai este folyamán. 

„Szia! Van, azaz hamarosan lesz egy kölyök pointerünk, akit mindenképpen szeretném ha megnéznél, amennyiben megoldható, még ma! Láttál te már olyat, hogy a kutya végbélnyílása nyitva van, ám a széklet nem hullik belőle? A tulajdonos kezelteti a helyi dokival, de extrém dolgokat mesél. Az orvos házhoz kijárós, otthon a konyhaasztalon bebódította a kutyát, a végbél melletti vékony bőrön  két oldalról átfűzte a sebvarró damilt, mintha afféle cipőfűző lenne, és kívülről a vége masni van kötve. Gazdi anyu naponta egyszer kiköti a masnit, a kutya megpróbálja elintézni a dolgát, aztán ismét bekötik a masnit. Ettől várják a gyógyulást. Láttál, hallottál már ilyet, vihetem hozzád?”

Elég hamar kiderült, elvileg létezhet ilyen betegség, de Péter majd húszéves praxisa alatt csak tankönyvben találkozott vele. Örökletes és genetikai alapú elváltozás lehet, ha nem növi ki, gyógyszerrel még lehet manipulálni, de más megoldások nem nagyon jöhetnek számításba.  Vakon nem nagyon szeret véleményt alkotni, de sok évre visszanyúló zökkenőmentes kapcsolatunk miatt azért megemlíti, szerinte valami más gond lehet, de menjünk bátran, vár minket és kideríti, mi lehet a gond.

Az ötödik nyárfa után forduljon be a dűlőútra!

Végre sikerült olyan címre érkeznünk, ami valódi értékelhető cím és nem a rémálomnak is beillő tájékoztatás után kell haladni, ami általában a következő módon hangzik. „Mari néni háza után a második piros kerítésnél jobbra, aztán  pontosan az ötödik nyárfa után forduljon be a dűlőútra,…” Mari néni és Pista bácsi háza pont annyira gyakran fordulnak elő, mint a piros helyett a zöld kerítések, a nyárfák pedig helyenként szilvák vagy fenyők. 

Képünk illusztráció!

Imádnak az emberek ilyen támpontokat adni, a számukra jól ismert terepen. Klasszikus ház és teljesen átlagos család fogad minket, apával az élen. Röviden összefoglalja a korábban telefonon elhangzottakat, elmeséli hogy a legnagyobb lánya születésnapi ajándéka volt a kutya. A kutya! Mert neve az nincs, vagy ha van is, nem szólítják rajta. Úgy nyomják a kezünkbe, mint egy doboz bonbont. Se póráz, se nyakörv, el se köszönnek tőle. Az apuka furán viselkedik, nem nagyon tudom mire vélni harsány stílusát.

A kutyából Bonbon lesz

A rendelőbe vezető úton pillanatok alatt nevet kap a gyerek, azaz a kis eb. Mi mától Bonbonként szólítjuk majd. Alig tizenöt kilónyi pelyhes, puha csoda szuszog az ölemben. Megszeppentségnek, aggodalomnak, családja hiányának a leghalványabb jele sem látszik rajta. Rágcsálja az ujjamat, mancsolja a sebességváltót, időnként a sofőr ölébe készül átmászni. Nem veszi jó néven, hogy ebbéli próbálkozásait módszeresen megakadályozom. A gyönyörű, gyúrni való kis szőrgombóc elfárad a velem folytatott csatában, nyakamba bújik és fülembe szuszogva elalszik. A rendelőbe is úgy megyünk be, hogy mint egy élő sál terül el rajtam. Hatalmas füleinek egyike még a vállamat is beteríti.

Egy vérvétel, ahol nem a páciens lett rosszul

Péter még nincs a rendelőben, a kollégái azonban csodánkra járnak. Őket nem a baba pointer bája nyűgözi le, hanem a szóban forgó, korábban emlegetett masni az ebecske alfelén. Így, ahogy rajtam alszik és ölemben tartom őt, pont jól látják is. Egyenként mindenki közelről megszemléli, igazi érdekesség számba megy. Ilyet még ők sem láttak.

Kicsi Bonbont muszáj felébresztenem, mert ha már itt vagyunk, megvizsgálnák őt. A popójába fűzött masnit olyan óvatossággal kötik ki, mintha valami nagy titkot és meglepetést  rejtegető karácsonyi ajándékdoboz lenne. Úgy döntenek, nem csak a masnit oldják ki, egyszer és mindenkorra eltávolítják a damilt. Így könnyebb lesz a vizsgálat is. Nézik a reflexeit test szerte, különösen a hátsó fertályán, stimulálják az izomreflexeket, óvatosan belenéznek, körül is tapogatják odabent. Péter éppen csak átfut a kezelőn, egy másik súlyos eset a műtőbe szólítja közben, Bence doki marad velünk a további vizsgálatokhoz. Annyira pimaszul fiatalnak látszik szikár, magas termetével mint aki most lépett ki valamelyik gimnázium kapuján. Pedig a látszat csal, évek óta praktizál ő is.

Képünk illusztráció!

Tapintásnál érzi, odabent a bűzmirigy kemény és telt, mindenképpen szeretné kitakarítani. Bonbont én fogom,  szinte fekszem rajta, hogy a ficánkolásban megakadályozzam. Bence kesztyűs keze eltűnik, arcán látom, ismét ujjai között érzi a bűzmirigyet, kicsit le is hajol, mert nem csak a beteg apró, ő maga nagyon magas, a vizsgálóasztal pedig viszonylag alacsony. Közben persze elmondja, mi az álláspontja a további teendőkkel kapcsolatban. Éppen annál a szónál tart, hogy „továbbiak”, pont a középső „á” hang kiejtésébe kezd, jól artikuláltan amikor a bűzmirigy tartalma ujjai nyomására nem várt sebességgel  kivágódik és az „á”-t formázó nagyra nyitott szájába, arcára, hajába, pólójára és nadrágjára lövell, gyakorlatilag beterítve őt. 

Bence szentségel és köpköd a csap felett, arcát, száját mossa, másik kezével vetkőzik, én meg, mint valami félkegyelmű állok, továbbra is Bonbont szorongatva, teljes bénultságban, némán. Péter feltépi az ajtón, nagy sebességgel jönne be a vizsgálóba egy asszisztenssel a nyomában, de az elé táruló látványtól földbe gyökerezik a lába. Bence még mindig a csap fölött mosakszik, immár egy szál alsónadrágban, munkaruhája darabjai,  inge és nadrágja szétdobálva a rendelő kövén én pedig még mindig halottfehér arccal ölelem a vizslababát.

Megzavartam  valamit? – kérdezi Pimasz úr magyar hangja, de választ nem vár igazán, a szagokból tudja nagyjából mi történhetett. Azért nem bírja ki, hogy ne csipkelődjön kicsit.

Te még ilyet nem láttál! Nem olyan volt mint szokott, nem sűrű kenőszappan jellegű, hanem sugárba fröcskölt és még a számba is jutott belőle – panaszkodott Bence, aki ekkora már komolyan fontolgatta azt is, tán valóban szappannal kellene kimosnia a száját.

Szörnyetegek tették

Bonbon diagnózisát végül együtt állították fel. Az általam elmondottak és az általuk tapasztaltak alapján Bonbont rendszeresen, naponta többször is szexuálisan bántalmazták análisan. Egy idő után a végbél gyűrűsizma nem zárt rendesen, ezért orvost hívtak. A helyi doki nem állhatott szakmája magaslatán, nem olvasta kellő módon az árulkodó jeleket, kevéssé felkészülve a damilos masni tragikus megoldását választotta, aminek behelyezése igen fájdalmas lehetett – még bódításban, a konyhaasztal tetején is. Pont ahogyan a napi ürítéshez kioldották a masnit, a szexuális bántalmazó is könnyen juthatott beteg örömének forrásához. Bence és Péter egyöntetűen állították, pár nap regenerálódás után magától normális mérete, alakja és záródása lesz a végbélnek, megfelelő módon fog funkcionálni, egyáltalán semmilyen genetikai és örökletes dologról nincs itt szó.

Bonbont még leszállítottuk átmeneti családjához, de egész úton töprengtünk. Apa lehetett a bántalmazó? Anya vajon tudta? Esetleg a gyerekeik látták? Ugye a gyerekeket nem molesztálja senki? Mit élhetett át Bonbon az elmúlt hat hétben, mióta állítólagos betegsége tart? Sajnos csak kérdések vannak, a válaszok váratnak magukra, és tényleg csak abban bízhatunk, ez nem egy újabb lezáratlan nyomozati akta lesz!