A kataklizmák festőjeként is emlegetett Monsù Desiderio a barokk művészet talán legtitokzatosabb alakja, akiről sokáig csupán annyit lehetett tudni, hogy valamikor a 17. század elején élt és alkotott Nápolyban, és akinek ráadásképpen még a neve is úgy hangzik, mintha a Cthulhu-történetek szerzője, H. P. Lovecraft találta volna ki egy sötét és viharos éjszakán.
Persze nemcsak a neve volt ilyen hátborzongató és túlvilági, hanem a képei is: Monsù Desiderio ugyanis rendszerint sosemvolt, szellemjárta antik romépületeket, összedőlő oszlopokat, darabokra tört márványszobrokat, csonkán meredő tornyokat, nyugtalanítóan kongó, hatalmas csarnokokat, fenségesen pusztuló gótikus katedrálisokat és betegesen szép színekben pompázó, kopár, posztapokaliptikus tájakat festett valamiféle szent, vagy éppen démoni megszállottsággal (bizonyos vélemények szerint mellesleg skizofrén volt, de ezt egyrészt nehéz 400 év távlatából megállapítani, másrészt meg amúgy sincs nagy jelentősége). Különös, de még azokat a műveit is belengi az elmúlás és a dekadencia, amelyeken kivételesen éppen nem áll lángokban, vagy nem esik darabokra semmi, és még az égbolt sem olyan fekete, mint egy rémálomban.
Ásza júdai király ledönti a bálványokat (Forrás: Wikipedia)
Monsù Desiderio képei mégis csodaszépek, legalábbis a maguk bizarr módján: gyönyörködhetünk a drámai chiaroscurókban, felfokozott impastókban, a virtuóz térábrázolásban, a barokkos grandeurben, a veszett patkányokként rohangáló apró és jelentéktelen emberalakokban, na és természetesen a burjánzó képzelőerővel megálmodott, és aprólékos gondossággal kidolgozott, a valóságban soha nem (vagy nem pontosan így) létezett épületóriásokban, amelyek vagy a hanyatlás változatos stációit mutatják be, vagy pont a megsemmisülés pillanatában lettek megörökítve.
Dániel az oroszlánok között (Forrás: Wikipedia)
A képzőművészetben szép, komoly hagyománya van a különféle fantasztikus, irracionális épületeknek (Claude Lorrain preromantikus mesekastélyaitól egészen Clemens Gritl disztópikus betonszörnyeiig elég széles a skála), ám Monsù Desiderio műveihez fogható kevés akad, és az első capricciók (építészeti fantáziaképek) is csak később, a 17. század közepén születtek, úgyhogy bátran mondhatjuk, hogy a festő jócskán megelőzte a korát; legközelebbi rokonainak talán a szürrealistákat nevezhetnénk, mondjuk Chiricót vagy Dalít, de hát jó három évszázad választja el őket egymástól. Mindenesetre a képeket elnézve érthető, hogy a maga korában sem túl ismert nápolyi festő iránt miért támadt fel valamelyest az érdeklődés a múlt század elején-közepén.
Szent István és Szent Pál (Forrás: Wikipedia)
Érdekes csavar, hogy meghökkentő csodaépítményeihez hasonlóan egyébként maga Monsù Desiderio sem létezett soha.
A neki tulajdonított képek nagy részét valószínűleg François de Nomé (esetleg Didnomé vagy Denomé) festette, aki nemkülönben meglehetősen enigmatikus figurája a képzőművészetnek. Életéről nem sokat tudunk, sőt szinte semmit. 1593-ban született Metzben, a mai Franciaország területén, majd valamikor a 17. század első évtizedében, tehát nagyon-nagyon fiatalon Rómába ment, ahol a neves flamand tájképfestő, Balthasar Lauwers műhelyében tanult. Pár évvel később aztán Nápolyba költözött, amely rendkívül pezsgő művészeti központnak számított ekkoriban: utolsó éveiben itt élt és alkotott Caravaggio, a barokk nagy lázadója, illetve legismertebb követője, Ribera, akik naturalista megközelítésű festményeikkel teremtettek iskolát, és emellett, vagyis inkább ezzel szemben pedig ugyancsak jelentős volt az elsősorban Guido Reni neve fémjelezte klasszicista irányzat is.
Ide, a nápolyi festészet aranykorába csöppent tehát François de Nomé, akire bizonyára hatott is valamennyire a közeg, ám a képei alapján akár egy másik bolygón is élhetett volna. A metzi festőről mindezeken kívül még azt is tudjuk, hogy megházasodott, egy ponton pedig – ahogy az lenni szokott – meg is halt. Hát, ezt a sztorit csak igen nehezen lehetne filmvászonra vinni.
Római romok (Forrás: Wikipedia)
Még szerencse, hogy a nagy Monsù Desiderio-rejtély korántsem merül ki ennyiben. Élt ugyanis Nápolyban ekkoriban egy másik festő is, bizonyos Didier Barra, aki – minő meglepetés – szintén
- Metzből származott,
- apokaliptikus-protoszürrealista tájképeket készített,
- és Monsù Desiderio néven vonult be a köztudatba.
Nem elképzelhetetlen amúgy, hogy Nomé és Barra közösen (is) dolgoztak, illetve hogy a Monsù Desiderio név is az ő leleményük volt (a Monsú különben a Monsieur olaszosra torzított alakja – egy rejtéllyel kevesebb). Sőt, még az is lehet, hogy egy harmadik festőt is bevettek a buliba, az ő kiléte azonban egyáltalán nem ismert.
Csak az a biztos, hogy a civilizáció végnapjait azóta sem igen sikerült senkinek ennél hatásosabban megörökíteni; pedig sokan próbálkoztak vele.
Hippói Szent Ágoston és a romok (Forrás: Wikipedia)
Háború a fantasztikus romok között (Forrás: Wikipedia)
A Pokol (Forrás: Wikipedia)
