Az Angyalok köztünk járnak. Glóriájukat zsebükbe rejtik, szárnyaikat kabátjuk alá csempészik, s csak a szívükből hulló aranypor árulkodik arról, hogy valójában égi küldöttek. Az Angyalok hétköznapi hősök, akik a barátaink, ismerőseink, sőt ismeretlenek bőrébe bújva segítenek minket: őszinte gesztusokkal, érintésekkel, szavakkal és tettekkel.
Vannak barátságok, melyek rossz körülmények között születnek, mégis elszakíthatatlanná válnak. Fotó: Unsplash
Az Angyali történetek hashtag alatt olyan emberekről írok, akik nélkül szegényebb lenne az életem, akik fényükkel megvilágították a sötétbe vesző ösvényemet, akik számomra hamisíthatatlan csodák. Mindannyian találkoztunk már velük! Ők a bizonyítékai annak, hogy az angyallá válás csupán egy döntés. Döntés, melyet bármikor, mi is meghozhatunk – aranyporral telehintve a világot.
Róth Zsanettel 2012 tavaszán az 1-es belgyógyászaton ismerkedtem meg, ő a főszereplője az Angyali történetek második részének.
Ha az ember választhatna már, ami a barátságai kialakulásaira vonatkozó körülményeket illeti – akkor valószínűleg nem a hófehér falak fogságára voksolna, de vannak feltételek, amik szerencsére tőlünk függetlenek. Hogy miért mondom azt: szerencsére? Azért, mert éppen a nem túl ideális közeg adhat egy olyan megingathatatlan alapot, amit egy hagyományos, mindennapos életszituáció nem. Mert együtt, közösen meg és átélni a nehézségeket, és túlvészelni azokat olyan szívhabarcs, ami elszakíthatatlan köteléket alkothat.
Amikor felvettek az osztályra egy túlzsúfolt kórterembe kerültem, ahol ha jól emlékszem hatan feküdtünk. Mivel az már sejthető volt, hogy az én ott tartózkodásom nem lesz rövid életű, így az egyik Főorvos Asszony jóságának hála átköltözhettem egy három ágyas szobába. A kuckóm a teraszajtó mellett helyezkedett el, kis éjjeli szekrény tartozott hozzá és az ágyammal szemben egy aprócska, kihajtható asztal. Ez a pár négyzetméter jelentette a biztonságot a soron következő hónapokban. Meg az állandóságot is, hiszen a szobatársaim időről-időre cserélődtek.
Zsani, amire átpakoltunk már jól ismerte a helyiséget, mert több napja feküdt bent, hasnyálmirigy gyulladással, hét hónapos terhesen. Aki esetleg nem tudná, hogy ez a helyzet milyen gyakorlati körülményeket teremt egy kismama életében, annak csak pár ízelítőt próbálok adni mindabból a kálváriából, amit szobatársam egyetlen jajszó, és panasz nélkül végigcsinált. Napokon át nem ehetett semmit, kizárólag infúzióval táplálták. Aztán heteken át háztartási kekszen és babapiskótán élt, utóbbi felüdülésnek számított. Szerintem előbbit a mai napig képtelen elrágni, amin nem csodálkozom. Persze eközben a többiek kapták a napi háromszori ellátást és a szerettek ajándékcsomagjait, amik illatoztak, kézzel fogható csábításként sajdítva a kismamai szívet/gyomrot.
A legelső napunkon kora estig beszélgettünk, megállás nélkül. A közöttünk fekvő betegtársunk hét óra körül csendre intett minket, amit kissé nehezen fogadtunk el, de próbáltunk eleget tenni az együtt élés szabályainak. Fél tizenkettőkor, azaz harminc perccel éjfél előtt arra riadtunk fel mindketten, hogy az előbb említett hölgy nagykanállal cseresznye kompótot eszik, mégpedig a legkevésbé sem halkan. Tettéről nemcsak jóízű cuppogása, hanem a kanál folyamatos csörömpölése is tanúskodott, és mi akkor kimondva-kimondatlanul, de megfogadtuk: nincsen többé záróra.
Elmondhatatlanul sokat köszönhetek Zsaninak, aki támaszommá, támogatómmá és megmentőmmé vált. A sokkos kezdeti idők fájdalmát tompította kedvességével, érdeklődésével, azzal, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk, nevettünk, sőt a lap topján sorozatokat néztünk. Morbid módon általában helyszínelős filmkockákkal múlattuk az estéinket, de a képernyőn fodrozódó tragédiákat könnyebb volt feldolgozni, mint azokat, amik a közvetlen környezetünkben mentek végbe. Mert azokból is akadt elég.
Ha érdekel a tovább történet, kattints tovább Vakvágány oldalára.
