Diana hercegnőről már rengeteg film készült, azonban valamiért egyiknek sem sikerült komolyabb sikert elérnie annak ellenére sem, hogy maga Diana máig őrzi rendkívüli népszerűségét, és bőven van annyi rajongója szerte a világon, hogy sikerre vigyenek egy ilyen produkciót. Ennek oka elsősorban az, hogy egyrészt a korábbi filmek többnyire nem sok művészi értéket felmutató, olcsó tévéfilmek voltak, másrészt mostanáig egyetlen alkalommal sem sikerült találni olyan színésznőt Diana szerepére, akinek a neve hallatán felkapta volna a fejét a világ. Ezúttal azonban minden összejött, ráadásul egy olyan rendező állt a projekt mellé, aki a Jackie című filmjével már bizonyította, hogy kiváló érzéke van a magánéleti krízisben lévő világhírű nők életének bemutatásához.
Pablo Larraín bizonyos szempontból tartja magát a Jackieben lefektetett alapelveihez, vagyis továbbra sem akart egy születéstől a halálig végigkísérő biopic-et letenni az asztalra, inkább kiválasztott egy lélektanilag/dramaturgiailag fontos szakaszt a hőse életéből, és ennek a rövid időszaknak a bemutatásán keresztül próbál hiteles portrét rajzolni az alanyáról. Diana hercegnő esetében ez néhány napot jelent karácsonykor abban a kritikus időszakban, amikor Diana és Károly kapcsolata már végképp megromlani látszott, a hercegnő pedig már egyre kínkeservesebbnek tartotta, hogy a férje által megalázva kell magát tartania a királyi család szigorú tradícióihoz, és mindenhez jó pofát kell vágnia. A film nagy része a família sandringhami birtokán játszódik, ahol a királynő maga köré gyűjti a szűkebb családját, hogy együtt töltsék az ünnepi időszakot.
A Spencer nemzetközi plakátja.
Gúzsba kötött szabadság
A Spencer már rögtön a nyitó képsorával megadja az alaphangot. Katonákat láthatunk, akik katonai teherautók konvojában, katonás rendben szállítják a Sandringham birtokra az alapanyagokat a királyi család ünnepi falatozásaihoz, amit katonás rendben a konyhai stáb vesz át tőlük. Ezzel párhuzamosan a Porschejét egyedül vezető Diana-t nézhetjük meg, amint térképpel a kezében sikerül eltévednie az angol vidéken, és jobb híján egy út menti kávézóban áll meg helyreigazítást kérni, a helyiek nem kis megdöbbenésére. A katonás rend és a tradíciók követése már az első jelenetben is éles kontrasztban áll a hercegnő szabad, a merev szabályokat nehezen viselő, szétszórtabb természetével, és ez később csak tovább fokozódik. Amikor a gyerekeivel először beszélget a filmben, már akkor kiderül számunka, mi baja pontosan a királyi családdal. Egy szellemesen megírt monológban elmondja, hogy ugyan az iskolában múlt, jelen és jövő időt tanítanak, a királyi család ebből csak az első kettőt ismeri, és még ez a kettő is összemosódik náluk.
Diana akkor veszti el szinte teljesen a kontrollt, amikor kiderül, hogy Károlytól pont ugyanolyan gyöngysort kapott ajándékba, amilyet Camillanak is vett, ráadásul a férje arról is gondoskodik, hogy Diana egyetlen bizalmasát, az öltöztetőjét pont az ünnepek idején cserélje le, hogy a hercegnőnek még annyi alkalma se legyen valakivel őszintén kibeszélni a problémáit, mint eddig volt. Pablo Larraín filmjének a címe nem véletlenül lett Spencer, ugyanis azt a folyamatot mutatja be, amint a hercegnő lélekben kezd elszakadni a királyi családtól, és a gyökereiben próbál kapaszkodót találni, mert a krízisben úgy érzi, lassan elveszíti önmagát.
Igazság és mese
Aki egy realista drámára számít a Spencertől, azt ki kell ábrándítanom: a film kezdő kiírása szerint ugyanis ez
egy igazi tragédián alapuló mese
, vagyis a filmkészítők meg sem próbáltak törekedni arra, hogy teljes hitelességgel kövessék ennek a pár napnak a történéseit. Ez már csak azért sem lett volna lehetséges, ugyanis bármennyi kutatómunkát végeztek, a család sajnos – de érthető módon – elzárkózott előlük, és nem meséltek nekik arról a hétvégéről, így sok volt a homályos folt, amit az alkotóknak a fantáziájukkal kellett befoltozniuk. Nyilvánvalóan Vilmoson és Harryn kívül ma már senki sem tudja, miről beszélgetett velük az anyjuk akkor este a gyerekszobában, ha pedig ők nem mondják el, akkor ki kellett találni. Így kerültek bele olyan pillanatok, mint amikor Diana úgy érzi, hogy megpillantja Boleyn Anna szellemét a szobájában (a kettejük sorsa közti hasonlóság igencsak szemet szúró), vagy amikor egy látványos zenés montázsban gyakorlatilag egy ének nélküli, drámai zenés táncbetétet kapunk a táncoló Dianával, akinek szabadság iránti vágyát azzal is hangsúlyozzák, hogy a film jó részét free jazzre emlékeztető zenével kísérik . Hasonló pillanat az is, amikor kimenti a két fiát a vadászat kötelezettsége alól egy drámai, nyilván túlzó, mégis nagyon filmszerű pillanatban. Pablo Larraín filmje olyankor a legjobb, amikor hagyja szárnyalni a fantáziáját, és a tények követése helyett megpróbál a maga módján igazságot szolgáltatni Diana-nak, vagy épp felvázolja azt, hogy milyen élet várhatott volna rá, ha korábban mer lépni. Emiatt biztosan rengetegen lesznek a királyi család hű hívei közül, akik haragudni fognak az alkotókra, de úgy gondolom, az alkotók amúgy is számoltak ezzel.
Kristen Stewart a Spencer velencei vörös szőnyeges premierjén (fotó: Profimédia)
Amikor túlmagyarázzák
Persze nemcsak a vadítóan filmszerű pillanatok jók a Spencerben, hanem az apró megfigyelések, a családi tradíciók részletekbe menő bemutatása is. Imádni valóan abszurd, hogy minden birtokra érkező vendég súlyát megmérik érkezéskor a bejáratnál, és az elvárás az, hogy három nappal később legalább másfél kilóval nehezebben hagyja ott a házat, mert ezzel bizonyítja, hogy jól érezte magát karácsonykor. Hasonló pillanatokból és ügyes kis megfigyelésekből bőven akad a filmben. A mozi szíve-lelke azonban Kristen Stewart, aki teljesen elveszik Diana szerepében. Mindig is kiváló színésznőnek tartottam, bár kétségtelenül van egy-két manírja, ami sok szerepében visszaköszönt korábban. Ezeknek a Spencerben nyomát sem láttam, pillanatok alatt kapcsolt át az agyam arra, hogy a vásznon nem Kristen Stewartot, hanem Diana hercegnőt nézem. A lélektani mélyrepülést ugyanolyan hitelesen adja vissza, mint Diana végtelenül kedves személyiségét, bár a drámai alaphelyzet miatt itt az előbbiből jóval többet láthatunk, mint az utóbbiból. Stewart kiváló a teátrálisan nagy pillanatokban, és a kicsiny, intim momentumokban egyaránt: az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor az éjszaka közepén felkeltette a gyerekeit, hogy soron kívül, a család többi tagját kihagyva adja át nekik a karácsonyi ajándékát. Vicces, megható, őszinte és emberi képsorokat láthattam, és ilyenből nem egy akad a filmben.
Az egyetlen problémám a Spencerrel az volt, hogy a rendező, Pablo Larraín és a forgatókönyvíró, Steven Knight talán nem bíztak eléggé az alapanyagban és a sztárjukban, ezért jócskán túlírták a filmet. Stewart kiválóan játszik, de ők nem elégedtek meg azzal, hogy eljátssza Diana szenvedését, hanem szavakba is öntötték neki azt, így nekik köszönhetően Diana egyszerűen túlbeszéli a filmet, nemcsak megmutatja, hanem el is mondja az érzéseit, sőt még azt is megengedik maguknak, hogy időnként maga értelmezze a saját sorsát a nézők számára. Talán nemcsak magukban, hanem a nézőik intelligenciájában sem bíztak eléggé? Ettől a túlbeszéltségtől és túlmagyarázottságtól a Diana időnként kissé fárasztóvá válik, de szerencsére mindig jön egy-egy varázslatos jelenet, ami átmenti a holtpontokon. A Spencerben benne volt egy nagyszerű film lehetősége, és ha ez nem is jött össze, jó filmnek bátran merem nevezni, Kristen Stewart pedig egyszerűen tökéletes Diana.
A Spencert a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. A magyar mozikban novemberben lesz látható.
