Az öregség és a vele karöltve járó testi leépülés fájdalmas, de elkerülhetetlen. Óhatatlan volta miatt talán néha természetesnek is vesszük, amikor valaki nyolcvan- vagy akár hetvenévesen a sarki boltig nehezen sétál el, és napi szinten segítségre szorul. Nyilván sok összetevője és oka lehet annak, hogy valaki miért kerül ilyen állapotba. Viszont az biztos, hogy megfelelő életmóddal, a sokat emlegetett sporttal és a körültekintő étrenddel rengeteget tehetünk saját magunkért. Leírva ez csak egy unalomig ismételt közhely, de amikor találkozunk valakivel, aki a nyolcvanon túl is aktívan éli mindennapjait, akkor teljes mértékben átérezhetjük – átélhetjük, hogy mennyit is jelent az egészséges életmód. Runtág Tivadar idén nyáron azzal került be a hírekbe, hogy nyolcvannégy évesen átúszta a Balatont, ráadásul nem is akármilyen idővel. Két óra huszonnyolc perc alatt tempózott át Révfülöpről Balatonboglárra, ezzel megelőzve a mezőny egy jelentős részét, köztük sok huszonéveset. De a (kora szerint) idős úr egyébként is aktív, a mai napig dolgozik, tavaly még levezetett Olaszországba, és az uszodában kezdi minden áldott reggelét, nem indulhat úgy nap, hogy nem úszott le három kilométert. A sporton kívül azonban lehet még egy titka, ami formában tartja: egész egyszerűen olyan dolgokkal foglalkozik, amikben örömét leli.
Runtág Tivadar (Fotó: Neményi Márton)
Runtág Tivadar a mai fogalmaink szerint viszonylag későn, tízévesen merült bele az úszósport világába. „Anyukám azt mondta, hogy a családunkban jellemzőek a puha csontok, így mindenképpen sportolnom kell valamit. Beszélt a tornatanárommal, ő pedig elküldött úszni a Budapesti Egyetemi Atlétikai Clubba, a BEAC-be.” Az egyesület nem sokkal később megszűnt, az akkor még gyerek Tivadar a Kőbányai Siemensben, majd a Vasas Dinamóban folytatta a pályafutását, úszott, később pólózott is. „Akkor ezek a sportegyesületek nem a mai módon működtek. Alapvetően nálam idősebbek jártak oda, és szükségük volt egy fiatalra, aki gürizik. Abban az időben a vízilabda is másmilyen jellegű sport volt, nem úsztak annyit, mint ma. Inkább csak dobálták egymásnak a labdát.” Elmondása szerint nem volt kimagasló tehetség, sokkal inkább a szorgalma és a kitartása révén „érvényesült” a medencében. „Minősített sportoló voltam, még úgynevezett kalóriapénz is járt nekem. Versenyeken indultam, az nagyon inspiráló volt, hogy az első ilyen megmérettetésemen Hajós Alfréd adta át az érmeket.”
Később a háromtusának nevezett sportág képében az úszás mellé a futás és a lövészet is „beférkőzött” Tivadar életébe. Ezt a tevékenységet az ötvenes években stratégiailag támogatták, hiszen katonai jellege miatt beleillett a békeharcos évek világába. „Úgy gondoltam, hogy segít majd az egyetemi felvételinél. De végül azt a választ kaptam, hogy a Műegyetem felvételijén megfeleltem, de hely hiányában nem vesznek fel.” A háromtusa folytatódott Tivadar életében, és egy év „késéssel” a Műegyetemre is bekerült a gépészmérnök szakra. Pont az 1956-os év volt az, amikor elkezdhette tanulmányait a felsőoktatásban. A forradalom „szele” őt is magával ragadta, a pont október 23-ára előirányozott zárthelyi dolgozat elmaradt, együtt vonult a többi egyetemistával a Bem-szoborhoz, és ott volt, amikor a Parlament előtt a tömeg kifütyülte a „elvtársak” megszólítással kezdődő beszédéért Nagy Imrét. Lelkesen csatlakozott az egyetemen megalakult nemzetőrséghez is. A forradalom leverése után a sport is elmaradt, mintegy szomorú „látleleteként” annak, hogy mekkora veszteség érte az országot ’56-57 telén. „Egyetem alatt már nem háromtusáztam. Akikkel együtt sportoltunk, azok kivétel nélkül mind disszidáltak.”
Fotó: Neményi Márton
A sport és a társaival eltöltött időszak nagyon sok élménnyel gazdagította Tivadart, mégis felhagyott vele. Megházasodott, született három gyereke, dolgozott, ahogy mondani szokták „élte az életét”. Huszonhét évesen született meg az idősebbik fia, akit még egy fiú, és egy kislány követett. A szüleik jóvoltából mindhárom gyerek korán megismerkedett az úszósporttal.
Évtizedek múltán tért vissza az úszás Tivadar életébe. Hatvanévesen egy rákos megbetegedés „képében” olyan megpróbáltatáson kellett keresztülmennie, ami nagyon sok mindent megváltoztatott az életében. Végeredményben pozitívan, de az odáig vezető út ettől függetlenül embert próbáló volt. „Elkezdett merevedni féloldalt az arcom, és egyszer csak folyni kezdett a fülem, ezek voltak az első jelek. Az orvos azt mondta, hogy a daganat már elérte az agyhártyát, így lehetetlen műteni. Erős besugárzást kaptam, majd jött a kemoterápia, de az orvos ezzel együtt is azt mondta, hogy fél évem van hátra. Ennek huszonnégy éve, és valóban fél év volt, de a gyógyuláshoz kellett ennyi.” Több évtizedes kihagyás után Tivadar „visszatért” a medencébe. Az eltelt huszonnégy évben hetente hét napot az uszodában tölt, leúszik három kilométert, majd utána kezdődik a napi munka a feleségével közös családi vállalkozásukban. Az aktivitás megőrzése mindenképp kulcsfontosságú eleme volt a gyógyulásnak.
Fotó: Neményi Márton
A Balaton-átúszás évek óta kötelező „rutinfeladat” Tivadar számára. Többek között a régi emlékek miatt is, hiszen annak idején, még fiatal korában nagyon sok időt töltött sportolótársaival a magyar tenger partján, itt érték az első élmények a sok-sok évtizedes múltra visszatekintő sporteseménnyel kapcsolatban. „Akkoriban még a Balatonfüred és Siófok közötti tizennégy kilométer közötti távot úszták át a versenyzők. Az öböl-átúszás alkalmával, hajóval vittek minket Tihanyig, amikor az fordult vissza, leugráltunk róla és úsztunk vissza Füredre. Az ember olyan legendákkal találkozhatott, mint Páho Pista bácsi, aki a két világháború között verhetetlen volt a Balaton-átúszások során. Egy százhatvan centi magas, joviális bácsi volt, de simán megtette, hogy lebiciklizett Pestről, átúszta a Balatont, megebédelt, aztán indult vissza két keréken a fővárosba.”
A Balaton szeretete megmaradt, nem véletlen, hogy mindenképp nyaralót akartak venni a festői környezetben. „A feleségemmel valami csendes helyet kerestünk, mentünk egyre távolabb a fővárostól. Volt egy címünk Révfülöp előtt két kilométerrel, valamikor egy kastély szamáristállója állt ott. A feleségem akkor babát várt, a kilencedik hónapban volt, azt mondta, hogy ő nem hajlandó tovább menni. Arról a helyről pont át lehetett látni Boglárra.” A Balaton-átúszás az évek során igazi tömegsport rendezvénnyé vált, ez oroszlánrészt annak volt köszönhető, hogy a tizennégy kilométeres Füred-Siófok távot felváltotta a „mindössze” 5200 méteres Révfülöp-Balatonboglár közötti szakasz. A frissen vásárolt nyaralóból pont belátható volt a „versenypálya”. Tivadar fiai rendszeresen jártak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő eseményre. Ő maga hatvanhét évesen indult először, ekkor két órán belül ért célba. „Az első négy-ötszáz emberben benne voltam. Most már romlott az időm, de most is úgy számolom, hogy négyezer ember »udvariasan« előre engedett. Idén nem voltam edzésben, a pandémia akadályozott abban, hogy uszodába járjak. Négy kilométer után szenvedtem egy kicsit, eszembe jutott, mekkora örült vagyok, hogy ennek nekiindultam. Az átúszás maga hatalmas öröm, tömeg van, de mégis békét és nyugalmat érez az ember. Együtt csinálunk valamit, ami nagyon-nagyon jó.”
Tivadar és felesége (Fotó: Neményi Márton)
Tivadar (minden bizonnyal nem alap nélkül) a jó családi háttérnek és a sportnak tudja be, hogy jelenleg is teljes életet él. Viszont hangsúlyozza: nagyon bántja, amikor azt érzi, hogy az idősek „le vannak írva”. „Nagyon rossz, ha az ember elmegy az orvoshoz, az valamelyest javítja a problémát, de alapvetően azt mondja, hogy azt a kis időt még bírjam ki. Másfél éve előjött egy sérvem, de egyelőre nem hajlandóak műteni. Ezt annyival indokolják: ennyi idősen nem szoktunk operálni. Nem azt nézik, hogy milyen állapotban van az ember szervezete, hanem maga a nyolcvannégy év ténye számít csak.”
A beszélgetés során nyilván elhangzik a banális, de megkerülhetetlen kérdés, hogy mit adott a sport, mit profitált belőle a „nagybetűs Életben”. A válaszban Tivadar visszakanyarodik iskolás éveihez. „A Petőfi Gimnáziumban érettségiztem, harminchárman voltunk, elsőre csak egyvalakit vettek fel az egyetemre. Ma tízen vagyunk életben, öten élünk itthon, öten pedig külföldön. Négyen orvosok, két operatőr van, egy tévéproducer és van egy egyetemi tanár is. Mi ilyen küzdő osztály voltunk, előbb-utóbb mindenki továbbtanult, hogy a képességeinek megfelelő munkát végezhessen. Madách is megírta, az élet a küzdés maga. Küzdeni kell a képességeinknek megfelelő munkáért vagy azért a lányért, akit el akarunk venni. Mindenben van verseny, és a sport ezért nagyon jó. Minden versenyben és minden edzésen is van küzdés.”
Fotó: Neményi Márton