Barbie film kritika

A Barbie premier előtti vetítésére megérkezni szürreális élmény. Nem azért, mert Ryan Gosling fogadná az ember lányát (sajnos), sokkal inkább amiatt, mert ameddig a szem ellát pink ruhába öltözött nézők várják, hogy végre bejuthassanak a moziterembe. A látvány vidám, de közben vizuális környezetszennyezés is, mert ennyi rózsaszínt egyszerre látni olyan, mint amikor valaki tök sötétben villanyt kapcsol. Szemkápráztató. De legalább felkészít arra 114 percre, amit Barbielandben kell eltölteni.

Köszöntünk Barbielandben!

Mióta világ a világ, a kislányok babáznak, erre az alaptézisre épít a film, ahol némi Űrodüsszeia hangulatot megidézve betekintést nyerhetünk abba, hogyan szerezték meg a Barbie-k az egyeduralmat a játékbabák, a gyerekek és aztán Barbieland felett. Merthogy Barbielandet a Barbie-k uralják, létezik elnök Barbie (Issa Rae), orvos Barbie (Harie Nef), Nobel-díjas író Barbie (Alexandra Shipp) és természetesen a sztereotipikus Barbie (Margot Robbie), sőt, még Barbie legfelsőbb bíróság is. A Kenek csak Kenek ebben a világban, és akkor szerencsétlen Allenről (aki Ken legjobb barátja és csak egy van belőle) vagy Midge-ről (aki Barbie legjobb barátja és nem mellesleg terhes) nem is beszéltünk. Ebben a tökéletes világban töltik tökéletes mindennapjaikat, hogy aztán nyugovóra térve ott folytassák a tökéletes életüket, ahol abbahagyták. A szóismétlés nem véletlen, annyiszor hangzik el a tökéletes, hogy az embernek kétsége sem marad a felől, hogy itt élni tényleg csupa móka és kacagás, egy nagy cukorszirupos vidámkodás, ahol minden este lányos este. A díszlet sem nélkülözi a tökéletességet, a teremben ülő nők gyermeki énje hangos sóhajjal nyugtázza, hogy pont erről álmodtak álomház és ruhák tekintetében.

De aztán jön a rózsaszínleves (nem, itt még feketeleves sem létezik), Barbie ugyanis egzisztenciális válságba kerül. Nemcsak a halál gondolata kezdi el foglalkoztatni, hanem a lába is földet ér, és narancsbőrös lesz a combja. Furcsa Barbie-hoz (Kate McKinnon) fordul segítségért, akitől megtudja, valami szörnyűség történhetett a baba másával, ezért a való világba (aka Los Angelesbe) kell mennie és helyrehozni a dolgokat. Barbie tehát felkerekedik és egy hívatlan útitárssal, Kennel (Ryan Gosling) útnak indul Kaliforniába.

Játék határok nélkül

Azt gondolnánk, hogy akkor most jön a jól bevált írói recept, amiben szembe állítják az álomvilágot a realitással, például ahogyan a Bűbájban is tették. Szerencsére azonban szó sincs róla. Greta Gerwignek és Noah Baumbach sikerült megugrania azt a fajta klisét, ami kizárólag a két világ közötti különbségekre koncentrál és sokkal inkább ráment arra, hogyan változik meg Barbie és Ken önmagáról alkotott képe az ott szerzett tapasztalatok során. Úgy keverték a két világképet, mint hamiskártyás a lapokat, a néző ugyan tisztában van azzal, hogy éppen melyik alternatív valóságot éli, de mégsem lehet benne teljesen biztos, mert a Mattel cég emberei, élükön Will Ferrellel is csak annyira komolyan vehetőek, mint Barbieland bármelyik lakója.

Az egyébként, hogy a cégóriás belement abba, hogy gyakorlatilag a karikatúra túlzó technikáját alkalmazva mutassanak róluk egy képet, üdítő jelenség az Insta-kompatibilis üzleti világban, ahol a jó benyomás a minden. Persze nem arról van szó, hogy akkor a Mattel lebecsülné azt az örökséget, amit képvisel. Nem. Mégis hajlandó belemenni a játékba azért, hogy a film számára megteremtse „a rossz” archetípusát. Az idézőjelre azért van szükség, mert itt még a rosszfiúk sem igazából rosszfiúk – ez mégiscsak Barbieland!

Ken és Barbie (Fotó: Profimedia)

De nem ők az egyedüliek, akik hajlandóak játszani. Gerwig úgy mozgatja a szálakat, hogy a popkultúra különböző elemeit még azok is felfedezni vélik, akik eddig egy kő alatt laktak, és igyekszik csak annyira komolyan venni a történetet, amennyire a téma engedi, ami őt is egy új oldaláról mutatja be. Az abszurditás és a túlzás eszközeit használva szándékosan csinál bolondot a filmből, ám ez sajnos nem mindig sül el jól. Tíz poénból hét inkább fárasztó, mint tényleg vicces, ráadásul a trailer lelövi őket. A főszereplők egy idő után sekélyesek és önmagukat ismétlik, a patriarchális társadalmat bemutató törekvések pedig néha túlzottan is szájbarágósak. Persze emögött is lehet egy szándékosságot észlelni, de hiába egyértelmű a sorok mögött meghúzódó feminista üzenet, a sokadik párbeszédben ez már unalmassá válik, és mire elérkezünk a nagymonológhoz – ami sajnos a legkiszámíthatóbb eleme az egész történetnek – valamint a Barbie-k szemének felnyitásához, a néző némileg rezisztenssé válik a témára.

Fogadd kárpótlásul!

Ha nem lenne a színészi teljesítmény, ami a fent leírtakat némileg ellensúlyozza, akkor a Barbie nagy veszélyben lenne. Merthogy az összecsődített A-listás multikulturális banda az – élükön Margot Robbie-val és Ryan Goslinggal – akik gondoskodnak arról, hogy a film mégse engedjen senkit teljesen rossz szájízzel távozni a vetítésről. Margot Robbie útkeresése ugyan nem hagy akkora teret a színészi játékra, mint amennyit a színésznő elbírna, arra azonban tökéletes, hogy bizonyítsa, azért ő még mindig több egy szép arcnál. A kameraközeli jelenetekben ezernyi érzés kavarog az arcán, és nem kevés irigységet okoz látni, hogy ez a nő akkor is gyönyörű, amikor sír.

Ami Goslingot illeti, nagyon élte Ken szerepét. Akárcsak Gerwig, láthatóan ő is nagyon jól szórakozott a forgatás alatt, nem vette magát túl komolyan és pont ez adta az esszenciáját. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell színészkedni, ami üresfejű Kenhez méltó alakítás volt. Hogy Kenergyről beszélhetünk-e, azt ilyenformán nehéz megítélni. Tény, hogy remekül hozta a figurát, de számomra azt nem tudta bebizonyítani, hogy Ken több lenne, mint Barbie oldalbordája. Még a végkifejlet tekintetében sem, ugyanis azt nem lehetett igazán komolyan venni. Az egyik pillanatban hároméveseket megszégyenítve, krokodilkönnyöket ejtve veti magát az ágyra, a másikban hangos huhogás közepette csúszdázik le a Barbie-álomházból. Barbie jellemfejlődése ennél sokkal szembetűnőbb volt, még ha nem is volt idő igazán kibontakoztatni.

Margot Robbie kiborult, amikor meglátta, hogy narancsbőrös (Fotó: Profimedia)

Kate McKinnon furcsa Barbie-ja mindenképp szót érdemel, a komika a tőle megszokott fanyar humorral vette ezt a kanyart is, így üde színfoltot jelentett a tökéletessé kreált világban. Akárcsak Michael Cera, aki néhány jelenet erejéig tűnt fel, de hozta azt, amiben jó: a suta férfi figuráját. Nála ideálisabb Allent nem is találhattak volna. Vele szemben azonban America Ferrara semmi pluszt nem tudott hozzáadni a történethez, pedig a cselekmény tetőpontja az ő monológjára épült fel. Lehet, hogy eredeti hangon többet adott volna, így viszont vérszegényre sikerült. Nem utolsó sorban a lányát alakító Ariana Greenblattról is tegyünk említést, aki teljességgel kilógott a sorból. Nem a színészi teljesítményével voltak problémák, hanem azzal, hogy a történet egyáltalán nem igényelte a jelenlétét.

Ideális nyári estékre

A Barbie nem akart több lenni, mint a nyár vígjátéka, egy tökéletes limonádé a kánikulára, és ezért meghajlok előtte, hiszen az Oppenheimerrel kellett felvennie a versenyt a mozipénztáraknál. Hiányosságai ellenére is nézhető, és azt semmiképpen nem lehet róla mondani, hogy unalmas vagy egysíkú lenne. A patriarchátus olyan részleteire világít rá, amiről tényleg beszélni kell. Csakhogy mégsem lehet komolyan venni. Ebben a felállásban semmiképpen, így pedig pont a mondanivalója vész el és csak a sallang marad utána.

A Barbie már megtalálható a hazai mozik műsorában.