Mary Celeste
Minden idők talán leghíresebb kísértethajója, a Mary Celeste 1872. november 7-én indult útnak New Yorkból az olaszországi Genovába. A kapitány (egyúttal Abraham Lincoln-hasonmás) Benjamin Briggs – aki egyébként minden megtakarítását a balsorsú vitorlásba fektette – a feleségét és kétéves lányát is magával vitte az útra. Rajtuk kívül még hét kipróbált tengerész és egy jókora rakomány denaturált szesz volt a fedélzeten. Mielőtt a hajó kihajózott volna, Briggs együtt vacsorázott David Morehouse kapitánnyal, a Dei Gratia kapitányával; utóbbi volt az, aki 29 nappal később megtalálta az irányt tévesztett és elhagyott Mary Celeste-et az Azori-szigetektől keletre. Bár a vitorlás nagyjából jó állapotban volt, és a rakomány is érintetlennek tűnt, a legénység – beleértve természetesen a kapitányt és a családját is – nyom nélkül eltűnt, akárcsak a mentőcsónak.
Hogy mi is történt, az a mai napig rejtély: számos elmélet született a lázadástól a kalóztámadáson, biztosítási csaláson és az alkoholgőzök berobbanásán át a víztölcsérig vagy tenger alatti földrengésig, de teljes egészében egyik sem tudta megmagyarázni a hajó állapotát. Még az óriáspolipokat és a földönkívülieket is megpróbálták felelőssé tenni, de ezek az elméletek sem vezettek túl messzire.
A hajó sorsa a későbbiekben sem alakult túl szerencsésen: 1884 novemberében a Gilman C. Parker kapitány szándékosan hajótörést okozott a vitorlással Haitin, hogy megpróbálja átverni a biztosítótársaságot. Nem járt sikerrel, és szégyenben, koldusszegényen halt meg.
A Mary Celeste egy 1861-es festményen (Forrás: Wikipedia)
SS Bacyhmo
Az 1914-ben Svédországban épült teherszállító gőzös, az SS Baychimo Alaszka jeges vizein való akadálytalan közlekedésre készült, 1931-ben azonban jégcsapdába esett, és a legénység elhagyta a hajót azzal a szándékkal, hogy visszatér, amint a zord időjárás kissé csillapodik. Ám a Baychimo valahogy kiszabadult a jég fogságából és elsodródott. Végül jó 100 kilométerrel arrébb találták meg, majd a rakományának egy részét kipakolták, mielőtt ismét magára hagyták volna. A kísértethajót a következő évtizedekben rendszeresen észlelték, amint csendesen billegett a hullámokon, fedélzetén egy halom rothadó prémmel. Utoljára 1962 márciusában látták kihajózni, aztán pedig hét évvel később a jégbe zárva. Ezután örökre eltűnt; alighanem elnyelte az óceán.
A jégbe fagyott SS Bacyhmo 1931-ben (Fotó: Wikipedia)
Octavius
Az Octavius (vagy Gloriana) nevű háromárbócos szkúner 1762-ben, Kínából Londonba tartó útján tűnt el. Tizenhárom évvel később Grönland partjainál egy bálnavadászhajó észlelte. Miután a legénység tagjai a fedélzetre léptek, hátborzongató élményben volt részük:
ugyanis az Octavius teljes legénysége jéggé fagyott, a kapitányuk pedig felegyenesedve, merevre fagyva ült az íróasztalánál, tollal a kezében. Mellette egy takaróba burkolózva feküdt a felesége és kisfia.
A hajónapló utolsó bejegyzése szerint az Octavius az alaszkai Barrow-tól 400 kilométerre északra, néhány hónappal az indulás után érkezett meg. A hajónaplóból még az is kiderült, hogy a kapitánya a kedvező időjárás miatt az északnyugati átjárón szándékozott áthajózni, amire korábban még soha nem volt példa. A kapitány utolsó bejegyzése a hajónaplóban és a felfedezett hajó holléte arról árulkodik, hogy sikerült neki, de addigra ő és a legénysége már minden bizonnyal halott volt – legalábbis így tartja az ismert anekdota.
Egy modern szkúner (Fotó: Wikipedia)
Ourang Medan
„Minden tiszt, beleértve a kapitányt is, holtan fekszik a térképszobában és a hídon… valószínűleg az egész legénység halott… meghalok” – Különböző jelentések szerint ez a segélyhívás 1947 júniusában érkezett az Ourang Medanról, és a Silver Star vette az adást: az a hajó, amelyik megtalálta az egyébként teljesen sértetlen kísértethajót. A fedélzetre érve a Silver Star legénysége valósággal sokkot kapott, hisz holttestek hevertek mindenütt kivert fogakkal, a nap felé fordított arccal, tágra nyílt szemmel, mintha rettegnének valamitől… Az Ourang Medant a kikötőbe vontatták, majd rejtélyes módon kigyulladt, felrobbant és elsüllyedt. Az Ourang Medan létezéséről azonban nem maradt hivatalos feljegyzés, és ha a Silver Star részt is vett egy mentőakcióban a vizeken ebben az időben, azt hivatalosan soha nem jegyezték fel.
Mi történt tehát valójában? Elképzelhető, hogy az egész csupán egy Silvio Scherli nevű olasz író fantáziájának szüleménye volt, ugyanis ő számolt be elsőként az Ourang Medan katasztrófájáról. De akad olyan elmélet is, amely szerint lehetséges, hogy a titokzatos kísértethajó legénységét illegális vegyi anyagokkal és ideggázokkal mérgezték meg, amelyeket egy kormányügynökség megbízásából szállítottak. Ez talán megmagyarázná, hogy az ügy miért nem kapott jóval nagyobb nyilvánosságot, és miért csak afféle városi legendaként terjedt.
Az MV Joyita (Fotó: Wikipedia)
MV Joyita
Az MV Joyita nevű masszív kis vízi jármű eredetileg magánjachtnak készült, majd teherszállító hajóként funkcionált évekig. A hajó 1955-ben indult utolsó útjára Szamoáról a Tokelau-szigetekre, és kókuszdiót (egészen pontosan a gyümölcs kiszárított húsát, vagyis koprát) szállított. Az út mindössze két napig tartott volna, ám a Joyita soha nem érkezett meg a célállomására: öt héttel később, körülbelül 1000 kilométerre az eredeti útiránytól letérve találta meg egy kereskedelmi hajó a Csendes-óceán déli részén.
A hajó kapitánya, Thomas Miller, tizenhat fős legénysége és kilenc utasa, köztük egy orvos, egy kormánytisztviselő és két gyermek eltűnt, akárcsak a rakomány és a mentőcsónakok, valamint a navigációs felszerelés, a hajónapló és a fedélzeten tartott lőfegyverek. A rádió egy vészfrekvencián szólt folyamatosan, de olyan gyenge jelet sugárzott, hogy alig pár kilométert fedett le. Ami még érdekesebb, hogy a fedélzeten egy nyitott orvosi táskát találtak, amely orvosi felszerelést és véres kötszereket tartalmazott.
De nem ez volt az egyetlen rejtélyes körülmény: kapitányi híd megsérült, a fedélzeti ablakok betörtek, és mivel az elektromos órák 10:25-kor megálltak, a kabinfények és navigációs lámpák be voltak kapcsolva, a tartályok pedig fel voltak töltve üzemanyaggal. Bármi is történt, az minden bizonnyal éjszaka lehetett, amit a tartályokban maradt üzemanyag is alátámasztott.
Hogy mi is vezetett idáig, soha nem derült ki. Az egyik legmeggyőzőbb elmélet szerint az eseményeket a törött hűtőcsőből származó áradás és a szivattyúk meghibásodása indította el. A jobb oldali motoron talált matracokat vagy a szivárgás megfékezésére használták, vagy arra, hogy megvédjék az elektromos kapcsolótáblát a motor lendkereke által a vízszint emelkedésével felvert vízpermettől. Ezzel egy időben a Joyita egyre erősebb hullámokkal és viharos időjárással volt kénytelen szembenézni. A kapitány kétségbeesetten igyekezett elérni a célállomást, az elsőtiszt és a legénység többi tagja azonban azt követelte, hogy forduljon vissza, ami végül nyílt lázadásba torkollott, amelynek során Miller súlyosan megsebesült. Az egyre jobban tomboló viharban aztán az elsőtiszt úgy döntött, hogy a legénységgel együtt az egyik mentőcsónakon elhagyja a hajót, és vitte magával a navigációs felszerelést, a hajónaplót és az ellátmányt, valamint a sérült Millert is, majd örökre eltűntek az óceán sötétjében.
