Talán meglepő, de William Shakespeare a maga idejében csupán egy volt az Erzsébet-kor számos tehetséges és/vagy népszerű költője és drámaírója közül. Akit aztán a halála után úgy jó száz évre kicsit el is felejtettek, és csak nagyjából a 18. század második felében fedezték fel újra, köszönhetően részben Goethének, Coleridge-nek és a romantika egyéb jeleseinek: azóta viszont stabilan a világ legismertebb, legtöbbet játszott, legtöbbször feldolgozott és elemzett szerzőjének számít, akinek színpadi műveit a szuahélitől a klingonig minden létező és nem létező nyelvre lefordították már, és akit 200 év múlva bizonyára pontosan ugyanolyan nagy becsben fognak tartani, mint 200 évvel ezelőtt.
Persze, Shakespeare életrajzában még így is akadnak fehér foltok: máig rejtély, hogy pontosan mikor született, nem maradt fent róla korabeli, autentikus portré, fogalmunk sincs, hogy mit csinált 1585 és 1592 között, és az sincs megnyugtatóan tisztázva, hogy a neki tulajdonított darabokat tényleg a vidéki kereskedőcsaládból származó színész – bizonyos William Shakespeare – írta, vagy Edward de Vere gróf, Francis Bacon, Christopher Marlowe, esetleg mind egyszerre, netán csak úgy a lettek a semmiből, mint a világegyetem.
Ugyanakkor – köszönhetően a tengernyi szakirodalomnak – a Shakespeare-univerzum tényleg extrém részletesen fel van térképezve: tudjuk például, hogy a világirodalom történetének legmegkerülhetetlenebb alakja, a drámairodalom nagy mestere és megújítója a saját nevét sem volt képes leírni; hogy Oféliát talán nem is kolostorba, hanem bordélyházba száműzte volna; de még azt is, hogy valósággal tülekednek a művészek azért, hogy a színpadon eljátszhassák Hamlet királyfi egyik ikonikus partnerét, a koponyát.
1600 körül William Shakespeare (1564-1616) angol drámaíró és költő. (Fotó: Stock Montage/Getty Images
Cseh tengerpart
Shakespeare-ről az is köztudott, hogy szerette darabjai cselekményét külföldre (vagyis Anglián kívülre) helyezni, habár a földrajzzal (és még inkább a történelemmel) azért némileg hadilábon állt: a Téli Regében Csehországot a tengerparton képzelte el, Delphoi-ra meg szigetként hivatkozott, míg a Két veronai nemesben kikötővárost csinált Milánóból és Veronából.
Sajnos azonban Magyar királyság, úgy tűnik, kevéssé mozgatta meg a fantáziáját. Pedig hazánk akkoriban – a török hódoltság és három részre szakadt Magyarország idején – elég mozgalmas és egzotikus hely lehetett, ami simán elbírt volna egy véres konfliktusokban gazdag királydrámát. Ráadásul az angolok épp ekkoriban kezdtek jobban érdeklődni Magyarország iránt.
Ahogy Fest Sándor, az angol-magyar irodalmi kapcsolatok egyik hazai szakértője írta, Shakespeare idejében a két nemzet közötti érintkezés sokkal gyakoribb volt, mint azt általában gondolni szokás: itthon látványosan megszaporodtak a kíváncsi angol utazók, az Erzsébet-kor irodalmi művekben pedig a magyar utalások és vonatkozások.
Ugyanis – olvashatjuk a Magyar Shakespeare-tárban megjelent tanulmányában – Anglia látóköre a 16. század utolsó évtizedében egyszerre sokkal szélesebbre tágult, mint bármikor azelőtt: szabadabb, merészebb volt a szem, többet és messzebbre látott. Csodálkozó érdeklődéssel, mohó kíváncsisággal akadt meg az újszerűn, az eddig ismeretlenen. A fantázia kedve szerint színezte ki azokat a meséket, melyekkel utazók és kalandorok egyrészt, másrészt pedig naiv széphistóriák gyönyörködtettek mindenkit. Továbbá, mivel fél Európában öldöklő dúltak háborúk akkoriban, sokakat csábított a kalandvágy, és szerte a kontinensen lehetett találkozni angol katonákkal, akik körében szinte divattá vált a törökverés.
I. Erzsébet portréja (fotó: Wikipedia)
A korszellem alól pedig nyilván Shakespeare sem tudta teljesen kivonni magát. Noha összesen csak két darabjában találunk magyar vonatkozásokat, és ezek is meglehetősen obskúrusak, azért mindenképpen érdemes velük részletesebben is foglalkozni.
A komédia és a tragédia elemeit egyaránt felvonultató, 1604 körül bemutatott Szeget szeggel, amelyben feltűnően olaszos hangzású neveket viselő, ám tősgyökeres bécsiként bemutatott szereplők keverednek különféle életveszélyes és humoros kalandokba, miközben egy álruhás herceg mozgatja a szálakat a háttérben, alapvetően két forrásból táplálkozik: az egyik Giovanni Battista Giraldi Epitia című tragédiája (1573), a másik pedig George Whetstone Promos és Cassandra című darabja, amely 1578-ban jelent meg.
Érdekesség, hogy utóbbi egy többé-kevésbé fiktív Magyarországon játszódik: az álruhás (vagy legalábbis önmagát álcázó) herceg itt Corvinus (vagyis minden bizonnyal Mátyás király), Magyarország és Csehország bölcs, erényes és megszállott igazságkereső uralkodója, a fő helyszín pedig Iulia vagy Julio, ami nagy valószínűséggel Gyulafehérvárt jelöli.
Mint említettük, Shakespeare a cselekményt Bécsbe helyezte át, ám egy Magyarországra való utalást mégis meghagyott a darabban. Mindjárt a dráma elején – egészen pontosan az első felvonás második színében – az egyik főszereplő, Claudio így beszélget egy fiatal nemessel:
LUCIO
Ha hercegünk meg a többi herceg meg nem egyezik a magyar királlyal, akkor aztán minden herceg nekiesik annak a királynak.
ELSŐ NEMESÚRFI
Az Ég adjon nekünk békét, de ne a magyar király békéjét.
Ez a nyúlfarknyi kis dialógus semennyire nem tartozik a cselekményhez, nincs se előzménye, se következménye, és az sem derül ki, hogy voltaképpen mi is a probléma a magyar király békéjével – szóval az egész inkább csak afféle hangulatfestő elem.
Talán Shakespeare úgy vélte, hogy a bécsi nemesurak előszeretettel diskuráltak a magyar király politikai ambícióiról – bárki is legyen épp a magyar király, aki a dráma keletkezésének idején egyébként a gyenge kezű uralkodónak tartott, ám a művészetek és a tudományok nagy pártfogójának számító Habsburg Ausztriai Rudolf volt. De végül is mindegy, hisz az egésznek valószínűleg nincs is különösebb jelentősége: Shakespeare bizonyára csak azért írta bele a magyar királyt, mert így akart tisztelegni Whetstone Promos és Cassandrája előtt, vagy esetleg a távoli, ismeretlen, egzotikus tájakról álmodozó, a törökellenes harcok által elbűvölt angol közönség fantáziáját akarta megragadni.
De persze az is lehet, hogy mégis van jelentősége. Bodrogi Lajos ugyancsak a Shakespeare-tárban megjelent cikkében ugyanis azt állítja, hogy Shakespeare – aki amúgy soha nem hagyta el Angliát – egyáltalán nem véletlenül említi a magyar uralkodót. Az ő megfejtése szerint Rudolf éppen 1604-ben rúgta fel békéjét a magyar rendekkel, amikor a katolicizmust akarta rákényszeríteni az országra, ez pedig egyenes úton vezetett a Bocska-féle szabadságharchoz. Mint Bodrogi írja, hogy az angoloknak, a reformáció európaszerte védelmezőinek ezekről az eseményekről tudomásuk volt, az egészen bizonyos, hiszen sok angol kalandor járt akkor nálunk.
Tehát az első nemesúrfi felkiáltása teljesen érthető, ha a darabot 1604-ben adták elő; nem kellett neki a magyar király békéje, mert ez esküszegéssel, alkotmánysértéssel, a protestáns világ veszedelmével járt – talán csak belemagyarázás, talán nem, mindenesetre érdekes elmélet. Mondjuk arra már nem ad magyarázatot, hogy a hercegeknek (milyen hercegnek?) miért és miről kellene megegyezniük a magyar királlyal.
A Szeget szeggel egyik jelenete Robert Smirke festményén (forrás: Wikipedia)
A másik – ennél jóval ismertebb és offenzívabb – magyar utalást a Windsori víg nőkben (vagy más fordításban: Windsori víg asszonyokban) találjuk. A valamikor 1597 és 1601 között íródott darab Shakespeare egyetlen vígjátéka, amely az elejétől a végéig Angliában játszódik (vagyis egészen konkrétan Windsorban, miként az a címből is kiderül). A történet röviden: a IV. Henrik 1. és 2. részéből ismert, kövér, iszákos lovag, a máig igazi közönségkedvencnek számító Falstaff Windsorba érkezik, ahol megpróbál elcsábítani két gazdag nőt, Page asszonyt és Ford asszonyt, abban a reményben, hogy legalább az egyikük megosztja vele férje vagyonát.
Mindkét feleségnek egyforma levelet ír, de a két nő, akik közeli barátnők, azonnal megmutatják egymásnak a leveleket, és felháborodásukban bosszút forralnak, és végül csúnyán megleckéztetik Falstaffot.
Ebben, az első felvonás harmadik jelentében hangzik el a nevezetes felkiáltás Falstaff egyik cimborája, Nym szájából, ami eredetiben így szól:
O base Hungarian wight! wilt thou the spigot wield?
És ami szó szerint nagyjából ezt jelenti:
Oh, hitvány magyar fickó, a csapot akarod hát forgatni?
Ezt Lemouton Emília író, újságíró, az 1844 és 1848 között megjelent Divatlap munkatársa még így fordítja:
Oh, alávaló Gongáriai ficzkó, te csappal akarsz munkálkodni?
Aztán a tapintatos Rákosi Jenő, a Kisfaludy-társaság számára készített 1868-as fordításában hazafias lendülettel teljesen kihagyta a kellemetlen magyar vonatkozást:
Oh, nyomorult, silány éhenkórász, a csap kezelésére adod magad?
Zichy Antal ugyanakkor egy kompromissszumos megoldást javasolt:
Oh, silány szittya czenk, a csap kezelésére adod magad?
A legfrissebb, 1989-ben készült fordításban (Márton László, Révész Ágota) viszont végre teljes pompájában dübörög a sértő magyarozás:
Mint a magyar szarka! Még a csapot is becsapod!
Miért sértő, hogy magyar?
De egyáltalán miért sértő az, hogy magyar? És hogy kerül ez ide? Georges Duval drámaíró, Shakespeare egyik 19. századi francia fordítója így magyarázza: “A magyarok elözönlötték a német birodalmat ,és Franciaországot és valószínűen elárasztották volna Angolországot is, ha partjaihoz juthattak volna. Azóta ez a név, hogy «magyar», a megvetés jelölésére szolgál.” Ami nyilvánvalóan hülyeség. Sokkal valószínűbb, hogy a minden épeszű magyar embert az őrületbe kergető hungry-Hungary viccelődés állhat a dolog mögött, ez ugyanis jóval régebbre nyúlik vissza, mint gondolnánk.
A XVI. és XVII. század fordulóján, a csekély kultúrájú többség szókészletében a korábbi „Hungarus” szó angol megfelelője, a „Hungarian”,új értelemárnyalatot vesz fel, és megvetést kifejező szólások alkatelemévé válik. Ennek a nem hízelgő értelembővülésnek oka, legalábbis eleinte, a Magyarország- Hungary” és az „éhes – hungry” szavak, valamint a „magyarok – Hungarians” és „éhesek – hungry ones” véletlen fonetikai hasonlósága, csaknem egybeesése. A XVI. század derekától kezdve azonban a „Hungarian”szó az alsó osztályok nyelvében észrevehetően nem csupán magyart jelent, hanem éhenkórászt, tolvajt, fosztogatót, koldust, nagyevőt is. (…)
Joggal feltehető, hogy az Angliába sodródott s a londoni Szent Pál katedrálisban vagy más hasonló forgalmas helyeken ácsorgó, kiéhezett, s nyakukban lógó táblájukról felismerhetően magyar nemzetiségű koldusok mindennapos látványa az eleinte tréfás „Hungarians hungryones” értelemazonosítását értelemcserére változtatta, s így lett s szójátékból dicstelen célzás vagy jelző.” – írja Országh László nyomán a Bibliotheca Comeniana, és végül is logikusan hangzik.
Falstaff és a windsori asszonyok Henry Fuseli festményén (forrás: Wikipedia)
A fentebb már citált Bodrogi Lajos szerint az is elképzelhető, hogy Hungarian alatt azokat az angol zsoldoskatonákat értették, akik 1598-ban és azután is nagy számmal szolgáltak a magyar király zászlaja alatt, és mint hazátlan kalandoroknak, hazajövetelük után kevés ünneplésben volt részük – I. Jakab király például, mikor meg akarta alázni egyik lovagját, bizonyos Sir Francis Mitchellt, nyilvánosan Hungariannak nevezte őt (állítólag).
A Hungarian tehát afféle csavargót csavargót jelentett, vagy azt is jelenthetett.
Vagy a harmadik lehetőség: Lemouton Emília fordítása volt a helyes, és eredetileg valóban a Gongorian kifejezés szerepelt a darabban, csak az újabb kiadásokkal járó óhatatlan szövegromlások miatt alakult át Hungarianné. Luis de Góngora y Argote a spanyol barokk legeredetibb és legkiemelkedőbb költője volt, aki buján indázó mondatokkal, homályos metaforákkal és mitológiai allúziókkal szőnyegbombázta a gyanútlan olvasókat, dagályos, túlfinomult modorát pedig sokan irritálónak vagy egyenesen nevetségesnek találták. Szóval a gongorai ebben az esetben valami olyasmi is jelenthetett, hogy összevissza beszélő.
De bármelyik megfejtés is a helyes, abban biztosak lehetünk, hogy Shakespeare a legkevésbé sem akarta megsérteni a magyarokat.
