Még mindig élénken él bennem az emlék, hogy mekkora crushom volt Gareth Gates tizenegynéhány éves koromban. Az egyik barátnőmmel arról ábrándoztunk, hogy ő lesz valamelyikünk férje, és ahogyan arról csak tinilányok tudnak maguk között terveket szőni, még a gyerekeink száma és neve is megszületett. Gates a Pop Idolban tűnt fel és igazi sztár alkat volt (külsőre egész biztosan), de a műsorban nem nyert, és aztán – ahogyan az sokakkal megtörténik – eltűnt a süllyesztőben, akárcsak a show a második évad után.
Utóbbinak jó oka volt, az egyik Pop Idol zsűritag, bizonyos Simon Cowell megálmodott egy sokkal nagyobb formátumú zenés tehetségkutatót. Egy olyat, amiben az ő kezében futnak össze a szálak, és ahol a zsűritagok nem csak véleményt mondanak a feltörekvő énekesek felett, hanem mentorálják is őket. Így született meg az X-Faktor (eredetiben The X Factor), ami idén ünnepli képernyőre kerülésének 20. évfordulóját.
Ki az a Simon?
Cowell Lambeth-ben született, és az alma nem esett messze a fájától: apja, Eric Selig Phillip Cowell zenei kiadót működtetett. Az ő közreműködésével kapott munkát az EMI Music Publishingnél, úgyhogy mondhatjuk, nepo bébiként beleszületett a zeneiparba, csakhogy a neves producerig vezető útja korántsem volt egyszerű. Miután otthagyta 1980-ban az EMI-t, saját céget alapított, de három év után innen is lelépett, hogy újabb kiadó alapításába vágja a fejszéjét. A Fanfare Records kezdetben nagyobb sikereket ért el, ám az évtized végére megszűnt, és majdnem teljes csődbe taszította Cowellt is.
Ha azonban van valami, ami benne és a The X Factor versenyzőiben közös, hogy ő sem adta fel az álmát, hogy a zeneiparban valami nagyot alkosson, többek között a Five és a Westlife karrierjét is Cowell indította be. A kétezres évek elején pedig úgy döntött, hogy a tévében is szerepet vállal. A már említett Pop Idolban foglalta el az egyik zsűritag helyét, ahol kényelmesen belehelyezkedett a „megmondóember” szerepébe.
Kemény, sokszor kegyetlenül szókimondó stílusa nem tette őt különösebben népszerűvé, viszont a vágyott hírnevet meghozta számára – mert tudjuk jól, hogy a negatív reklám is reklám –, innen pedig csak egy lépés volt, hogy ő legyen a zenei tehetségkutatók megkerülhetetlen alakja.
Simon Cowell és a One Direction tagjai, 2010-ben (Fotó: Tony Woolliscroft/WireImage)
Az X benned van
A The X Factor indulása nem volt sima ügy. Cowell a Pop Idol készítőivel jogi vitába keveredett a formátum hasonlósága miatt, ezért egy darabig úgy tűnt, hogy semmi nem lesz a dologból. Végül zöld lámpát kapott a projekt, de ehhez az kellett, hogy tényleg egy merőben más víziót képviseljen. Az új műsor különlegessége nem csak a mentorok más jellegű szerepkörét jelentette. A showba egyénileg, duóként, zenekarként is lehetett jelentkezni műfaji és korhatáros megkötések nélkül. Emellett az ITV olyan erős reklámkampányt indított hozzá, ami Cowell karizmatikus személyiségével együtt biztos sikert jelentett.
Az már csak hab volt a tortán, hogy az első évad zsűritagjai, Sharon Osbourne és Louis Walsh is igazi egyéniségnek számítottak – igen, ekkor még csak hárman ültek a mentori székben. Arra azonban, hogy 20 évvel később még mindig ez lesz az egyik legkedveltebb tévéműsor, ráadásul globális szinten, valószínűleg senki nem számított.
Louis Walsh, Sharon Osbourne és Simon Cowell (Fotó: Tom O’Donnell/WireImage)
Zajos siker, hangos botrányok
Egy akkora gigaprodukciónál várható volt, hogy sem a műsort, sem Simon Cowell megosztó személyiségét nem kerülik majd el a botrányok.
Cowellt gyakran vádolták meg azzal, hogy bizonyos versenyzőket előnyben részesít – például a One Directiont –, de vele kapcsolatban az is felmerült, hogy versenyzőiben inkább csak az üzleti lehetőséget látja, nem pedig az embert vagy a tehetséget.
A Jedward nevű ikerduó például kifejezetten sérelmezte, hogy Cowell csak kihasználta őket. Sharon Osbourne is kritikát fogalmazott meg mentortársával szemben: ő úgy gondolta, hogy a férfi túlságosan ledominálja a műsort, és sem őt, sem más zsűritagokat nem enged érvényesülni.
Simon Cowell az America’s Got Talent döntőjében, Pasadenában, 2018-ban (Fotó: GREGG DEGUIRE / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP)
Az érzelmi manipuláció szintén több ízben felmerült bírálatként. Kiderült, hogy egyes előadásokat és reakciókat úgy szerkesztettek meg, hogy drámaibb hatást érjenek el a show kedvéért. Sőt, a hetedik évadtól a hangokat is manipulálták – ezt az ITV is elismerte, de állították, csak a jobb hangzás érdekében tették.
Ezzel szemben a kulisszák mögött egyáltalán nem foglalkoztak az olyan apró részletekkel, mint például a versenyzők mentális egészsége. Lucie Jones és Rebecca Ferguson énekesnők is arról meséltek, hogy a műsor alatt, és azt követően is hatalmas nyomásnak és stressznek voltak kitéve.
A megfogalmazott kritika azonban akkor érte el csúcspontját, amikor 2020-ban Caroline Flack, az egyik korábbi műsorvezető öngyilkos lett. Itt ugyanis párhuzamosan a The X Factorral és Cowellel szemben is súlyos vádak merültek fel, miszerint nem segítettek sem a dolgozóknak, sem a versenyzőknek a mentális egészségüket rendben tartani.
Az olyan szokásos kétségek, mint szavazatszámlálási csalás, vagy a kamu, megrendezett konfliktusok, ezekhez képest már semmiségnek számítottak.
Caroline Flack az ITV Gáláján, Londonban, 2017-ben (Fotó: Tristan Fewings/Getty Images)
Simon, az X-man
A műsornak olyan előadókat köszönhetünk, mint a One Direction, Leona Lewis vagy akár a Little Mix. Bennük ott volt az a bizonyos X, amire az egész formátum épül, de ezt értelmezhetjük úgy is, hogy Simon Cowellben van meg minden ahhoz, hogy tudja, hogyan kell valakiből sztárt faragni.
Remek az üzleti érzéke, pontosan tudja, mi kell a gyorsan változó szórakoztatóiparba, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődést, emellett nem fél kockázatot vállalni. Erre jó példa, hogy nem ragadt le a brit showműsornál, hanem globális licencet csinált belőle.
Sofia Vergara és Simon Cowell az America’s Got Talent-ben (Fotó: Profimedia)
Ráadásul maximalista, csakis a legprofibb szakemberekkel hajlandó együtt dolgozni. Lehet, hogy nem a legempatikusabb figura, de karakterének fontos eleme az őszinteség, ami hitelessé teszi a nézők szemében. Így volt ez a kezdetekkor és így van ez most, 20 évvel később is. Mondhatjuk, hogy ő az X-man, akinek a mottója:
Csinálj hírverést, de soha ne hidd el
Ezt azért jó, ha mindenki észben tartja.
