A testközpontú érzelemfeldolgozás

A lélek és a lélegzet szavak azonos gyökérből erednek: a testben a Lélek lélegzik, s a test azáltal élő s nem holt, hogy lélegzik. A lélegzet az, ami a természeti s természetfeletti kapcsolatot megteremti s szüntelenül működteti. Lélegzet az, ami a pszichét a szomával összeköti és folyamatosan összehangolja. Az ún. pszichoszomatikus betegségek okát számos alkalommal tetten lehet érni a helytelen, diszharmonikus lélegzetvételen.

A mai kor materializmusa gyakran testi módon viszgálja a pszichét. Erre világított rá Aldous Huxley egy nagyszerű szójátékban a Szép új világ című regényében: „Szóma, ha mondom, segít a gondon!” Mint ismeretes, a szóma egy kábító hatású tabletta, amelyet a rabszolgakánt dolgoztatott munkásoknak adott az elnyomó kormányzat ingyen és bérmentve. Ebben az a felismerés munkált, hogy a hatalom számára a fizikai test uralásán keresztül nyílt meg az út a lelkek birtoklásáig. Hiszen aki szóma-tablettától bódultan, gondolkodás nélkül teljesíti feljebbvalója parancsát, az meg van fosztva szabad akaratától, mert alighanem képtelen mérlegelni helyzetét és tettének következményeit.

Az agy hullámait, sőt testünk különféle benső rezgésállapotát kifejezetten a lélegzésünk módja s üteme működteti. A fáradtság például – amely nem más, mint a kimerültségből eredő befogadókészség – gyakran sokféle betegséget szippanthat magához, de megfelelő légzéstechnikával mégis kontrollálható.

Sajnos sokféle lelki zűrzavarunkat nem lehet csupán verbálisan, értelmi meggyőzéssel megszüntetni. Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy „tévesen” gondolunk és érzünk valamit, hanem arról is, hogy „tévesen” lélegzünk, s ez lényünk egész energetikai működését zavart állapotba hozza. Pedig a folyamat irányító központja nem a gondolatban, hanem a lélegzésben van!





Ez könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy minden lelkiállapotunknak megfelel egy bizonyos lélegzetvételi forma és ritmus. Ha például szorongunk vagy félünk, szaporán lélegzünk, nem csupán tüdőnk felső mellkasi részével. Zihálunk. Kapkodjuk a levegőt, mely felül feszít, s sohasem távozik tüdőnkből teljesen. Úgy érezzük, felrobbanunk, de legalábbis nagy nyomást érzünk torkunkban, egész testünkben. (A szorongástól bennünk „szorul” a levegő.) Ha nyugodtak vagyunk, légzésünk is nyugodt, s helye ilyenkor nem fönt, hanem lent van, hasunk tájékán, a rekeszizmok körül. „Ziháló” légzéssel nem lehetsz nyugodt, s ha megteremted kiegyensúlyozott, lassú alhasi légzésedet, kizárt dolog, hogy félj, szorongj, vagy nyugtalan légy, mert ez, hogy úgy mondjam, energetikai lehetetlenség. Ha azt mondom, tessék megnyugodni, semmit sem tudsz tenni, de ha Te magad uralod légzésedet, bármikor megnyugtadhatod magad.






A lelket csak lélegzéssel lehet uralni

Közismert példa, hogy a keleti harcművészetben, ahol a fáradtság, a félelem, sokszor még a halálfélelem legyőzése is központi kérdés, az első, amire a harcost megtanítják, hogyan tartsa hatalmában nem a félelmét, hanem a légzését!

Ha egy igazi harcos, legyen szó karatésról vagy kempósról, bajba kerül, akkor nem ellenfelére, nem is saját lelkére, csupán a légzésére koncentrál, a rekeszizma tájékára, ahonnan erejét, nyugalmát, biztonságát irányítja. Ha a harc hevében megfeledkezik erről a pontról, minden bajnak, szertelen érzésnek, dühnek, félelemnek, pániknak szolgáltatja ki magát.

Természetesen ehhez nagy gyakorlat kell. Ha csak egyszer rávezetnek valakit, az nem elég. Az kell, hogy szokássá váljon. Az kell, hogy beinduljon a lélegzet-gép és összes reakciónk automatizmussá váljon. Baj van a munkahelyen? Megalázott a főnököd? Megcsalt a partnered? Lélegezz mélyeket! Ez persze szépen hangzik, de gyakran évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy mindez hatékonyan működjön. Többek között azért is, mert éppen akkor nem tudjuk alkalmazni, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Ilyenkor ugyanis lelkiállapotunk hatalmában vagyunk, mely zsarnoki módon uralja egész légzési apparátusunkat, s nem akkor és nem úgy veszünk levegőt, ahogy üdvös lenne, hanem úgy, ahogy a lényünket elborító szenvedély démona parancsolja.





Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kelleténél gyorsabb öregedés egyik oka éppen a beidegződött rossz lélegzési szokásokban keresendő.
A jól öregedő ember megőrizte azt a képességét, amit a keleti ember mindig is tudott (mint azt Kung-Fu Ce mester emlékiratai is bizonyítják), hogy teljes tüdejével lélegzik, s nem csak fölül és kapkodva, hanem gyakorta mélyen, nyugodtan és alul is.

Ebben az értelemben a helyes légzés nemcsak a jó lelkiállapot, hanem a hosszú élet titka is. Abban az állítólagos keleti mondásban, hogy életünket lélegzetvételünk száma határozza meg, hogy „meg van írva, hányszor vehetünk levegőt”, annyi igazság van, hogy a nyugodtan, mélyen lélegző ember esélye a hosszabb életre nagyobb, mint azoké, akiket a zaklatottság ural s a vele járó, mögötte meghúzódó lelki éss energetikai zűrzavar.

Ha lelki terheinktől meg akarunk szabadulni, ösztönösen sóhajtunk. Ennyi maradt az ősi titokból.

Kár.