A férjem szagát sem bírom már

Tisztelt Doktornő!

Harminckét éves nő vagyok, házas, egy gyermekem van, aki nemsokára négyéves lesz. A problémám az, hogy amióta a kislányunk megfogant, nem voltunk együtt a férjemmel, és nagyon hiányzik a szex. Sosem volt túl intenzív a szexuális életünk, még nászéjszakánk sem volt (már ez is intő jel lehetett volna). Nagyjából havonta egyszer volt valami, csoda, hogy egyáltalán terhes lettem (igaz, másfél év és négy vetélés után). A terhesség alatt a babát féltette, azután engem, de amikor én már késznek éreztem volna magam rá, akkor sem próbálkozott. Persze ő állítja, hogy igen, de én ezt nem vettem észre. Néhányszor próbáltam kezdeményezni, de nem volt eredménye. Sokáig vártam, de semmi nem történt.

Közben nagyon szenvedtem, depressziós is lettem. Egy éve eljutottam odáig, hogy rájöttem, már nem is kívánom a férjem. Szeretni sem szeretem úgy, mint régen, és talán soha nem is szerettem igazán, csak örültem, hogy végre kellek valakinek. Jó apát akartam a leendő gyermekemnek, amit meg is kaptam, de nekem hiányzik egy igazi társ, testi-lelki értelemben. De vele nem működik. Maga a szex nagyon hiányzik, néha már majd beleőrülök, de nem tudom vele elképzelni. Még a szagától is rosszul vagyok, nem bírom elviselni a közelségét, ha nagy néha megérint, önkéntelenül is elhúzódom. Közben meg nagyon hiányzik a gyengédség, a közelség, egyáltalán bármilyen érintés.

Sokáig a kislányommal pótoltam ezt, de rájöttem, hogy ez nem egészséges, és neki sem tesz jót, ha ekkora érzelmi terhet rakok rá. De a férjem már idegen számomra, képtelen vagyok őt közel engedni. És a legnagyobb baj, hogy nem is akarom. Legszívesebben kilépnék ebből a házasságból, de ő ragaszkodik hozzám, a kicsivel imádják egymást, nagyon szoros a kötődés, és sajnos anyagilag is nagyon függünk egymástól (közös hitelek stb.). Szeretőt tartani nem tudnék, azt a lelkiismeretem nem engedné, az önkielégítés meg nem okoz igazi örömet, de túl fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy szex nélkül éljem le a hátralévő életemet. Igaz, elég későn kezdtem, huszonhárom évesen, a férjem volt az egyetlen, és huszonnyolc éves korom óta semmi nincs, tehát nagyon tapasztalatlan vagyok, ezért félek is „újrakezdeni”.

Beszéltem a férjemmel erről, már akkor kiderült, hogy teljesen mást várunk egymástól, de ő nem akart szakítani, azt mondta, oldjuk meg, de azóta sem tett semmit, minden a régi. És ez nekem így nagyon nem jó. Tudom, hogy le lehet élni az életet szex nélkül, de nekem már eddig is rengeteg szenvedést, frusztrációt okozott, tele vagyok elfojtott feszültségekkel, amelyeket nem tudok levezetni, és már fizikai szinten is megbetegít ez a dolog.

Ön szerint le lehet győzni egy ilyen erős ellenérzést és undort a párom felé, és lehet még vele (ha nem is jó, de egyáltalán bármilyen) szex? Én már nem tudom elképzelni… De ha pszichoterápia vagy bármi segíthet ezen, megpróbálnám. Mit ajánlana?

Köszönöm, hogy meghallgatott:
Zsuzsa

Tisztelt Zsuzsa!

Ön is – szerencsére – tudja a választ feltett kérdéseire. Igen. Lehet és kell is próbálkozni a probléma megoldásával, főleg a gyerekre való tekintettel. Párterápiát javasolnék. Két ember kapcsolata mindig két emberen múlik, ha nem is mindig 50-50 százalékos arányban.

Én is azt gondolom, amit a férje: „oldjuk meg”, de azért ez nem ennyire egyszerű, ehhez kell a külső segítség, ha már eddig nem sikerült rendezniük „közös dolgaikat”, a továbbiakban sincs erre sok remény. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy lehetetlen.

Egyetértek Önnel abban is, hogy a hosszan tartó szexuális absztinencia nemcsak neurózist, de szervi megbetegedést is okozhat. Ha emberileg meg tudják érteni egymást, akkor a szexuálisprobléma-megoldás nem olyan lehetetlen és kilátástalan, mint amilyennek ezt most Ön hiszi.
Negyven éve foglalkozom szexuálisprobléma-megoldással, higgye el nekem (nem vagyok hazudós), hogy minden probléma megoldható, akár még a testi elutasítás kérdése is, ha inkább azt szeretnénk, mint kilépni a kapcsolatból. El ne felejtse, hogy a gyermekével szemben is vannak jelentős kötelezettségei, nem csak egymással. „Hinni és bízni illenék” – írja Szabó Lőrinc.

Tisztelettel:
Lux Elvira