A mosolygós pesti lány

Tisza Katát legtöbben a Magyar Televízióból és az egyik kereskedelmi rádió reggeli magazinjából ismerik. Pedig a mindig mosolygós lány története korábban kezdődött.

– Természetes, hogy a képernyős munka tesz igazán ismertté egy arcot, de az én sztorim nem itt kezdődött – kezdi Kata. – Írtam egy könyvet Pesti kínálat címmel, igaz, először csupán az asztalfióknak. Azonban egy véletlen folytán az egyik kiadó felfigyelt rá, és vállalták, hogy megjelentetik. Ez volt az első lépés, amelyre egy-két médium felfigyelt. Ezek után kezdtem női lapokban és az egyik napilap kulturális rovatában írni, majd egy havilapban kaptam egy művészeti rovatot. Aztán tavaly a Duna Televíziónál dolgoztam kulturális szerkesztőként.

– Hogyan kerültél a Magyar Televízióhoz?

– A könyvre figyeltek fel, és ez alapján hívtak el egy próbafelvételre. A Pesti kínálatban párkapcsolatokról írok, és talán ezért gondolták, hogy jól „működhetnék” egy férfiakról és nőkről szóló show-ban. Valójában nem tudtam, miről fog szólni ez a műsor, és rá kellett jönnöm, hogy talán nem teljesen az én világom. Áprilisig szerződtem, de már nem forgatunk, és bevallom, nem hiányzik a képernyős szereplés. Ha újra tévében dolgoznék, inkább kulturális, beszélgetős műsort vezetnék.

– Gondolom, azért előnyei is voltak a tévés munkának…

– Nézd, ha valakinek huszonöt évesen felajánlanak egy ilyen lehetőséget, egyértelmű, hogy elvállalja. Ezen kívül, rengeteget tanultam, és előfordult, hogy napi tizenkét órát dolgoztam. Ráadásul, a rádiózást is részben ennek köszönhetem, hiszen az eddigi munkám alapján hívtak fel a Juventus vezetői.

– Ez nem a megszokott, „jaj, de jókedvűek vagyunk” reggeli műsor…

– Kicsit komolyabb, életszerűbb témákat akartunk. Az alapelképzelés az, hogy adott egy férfi, Dénes Tomi, aki nagyon markánsan képviseli a férfiak véleményét, míg nekem egy egyértelműen nőies attitűdöt kell hoznom. Kezdetben nagyon izgultam a műsorok alatt, de pillanatok alatt beleszerettem a rádiózásba. Úgy érzem, ez jobban illik hozzám.

– A kultúra, a művészetek szeretetét honnan hozod?

– Gyermekkoromban, Erdélyben többször indultam versmondó- és irodalmi versenyeken. Aztán tizennyolc évesen otthagytam az egész életem, és Budapestre költöztem, hogy itt járhassak egyetemre. Angol tanári szakon végeztem az ELTE-n, utána pedig újságíró iskolában tanultam.

– Sőt, tanítottál is…

– Igen, már az egyetem első évében tanítottam nyelviskolában, majd a Közép-Európai Egyetemen, sőt, gimnáziumi osztályom is volt. Ám miután egy kiadó szerződtetett és egyre több felkérést kaptam, már nem fért bele az időmbe, és abbahagytam a tanítást.

– Április 14-én jelent meg az új könyved, a Reváns. Ezúttal mi a téma?

– Egy kicsit a Pesti kínálat férfi-nő kapcsolatainak folytatása. Sokkal hosszabb és kidolgozottabb, és ezúttal egy szerkesztő is segített a munkában. Egy kálvária és egyben sikersztori; az elmúlt egy évem, amelyben szerepelt hat újság, két televízió, egy rádió és két kiadó. A csillogó felszín és az alatta kavargó zavarodottság naplója. Merítek a saját történeteimből, és ez keveredik a fikcióval. Ez egy reváns a sorson, amely egy évvel ezelőtt hullámvasútra ültetett.

– Kapcsolatokról is írsz. Szerinted mi ebben a legnehezebb?

– A párválasztás. Az én lelkemben az van, amit otthon tanultam; hogy egy férfi udvarol egy nőnek, elveszi feleségül, családjuk lesz. Rossz látni, hogy hányan élnek csak azért valaki mellett, hogy ne legyenek egyedül, miközben határtalanul boldogtalanok. Azt hiszem, óriási szerencse kell ahhoz, hogy valaki megtalálja az igazit; nekem már egyszer sikerült, de egy éve vége lett annak a kapcsolatnak. Most talán ez is a feladatom: elfelejteni, kiírni magamból azt a régi szerelmet. De hiszem, hogy a sors elhoz nekem egy újat.

– Azt mondják, akik Erdélyből eljönnek, mindig erdélyiek maradnak.

– A kisebbségi sorsú emberek megtanulják egymást nagyon tisztelni és szeretni. Nyitottak és őszinték, és ezek olyan alapértékek, amelyeket soha nem felejthetek el. Barátkozó lány vagyok, bár ezt sokan furcsállják, de otthon minden ismerősöm ilyen. Tizennyolc évesen teljesen egyedül jöttem el, ám megszerettem Budapestet, és a felnőtt életem már ideköt. Erdélyből származom – és a családomhoz rendszeresen hazajárok -, de már más az életem!

Fotó: Szabó Adél