Claudia babanaplója

Nagyon sokáig gondolkoztam, hogy belevágjak-e ebbe a naplóba. A dilemmáim a következők voltak: először is lesz-e erőm leülni a géphez, és ha már leültem, lesz-e gondolatom, ami érdemes arra, hogy papírra vessem; történik-e
a kakis pelenkán és a cumisterilizáláson kívül más is? De a legnagyobb fejtörést az okozta, van-e jogom a lányomról írni úgy, hogy az ő véleményét nem kérem ki. (Bár megkérdeztem őt pelenkázás közben, és ha lehet egy velős oát igennek venni, akkor megengedte.) Aztán úgy döntöttem, ha a gyermeknevelés buktatóinak vicces oldalát próbálom bemutatni, és néha a saját nyomoromon nevetek, és ezt olvasva valaki így kiált fel: „nahát, én is pont ezt érzem, tehát mégsem vagyok futóbolond”, akkor már megérte minden szó. És akkor talán a kis „terrorista” (ami persze édes terror) is egyetért, és esetleg még örül is majd, hogy elolvashatja, én milyennek láttam.

Világéletemben maximalista voltam, és bevallom, mindig féltem az ismeretlentől, az olyan helyzetektől, amikben még nem próbáltam ki magam. Ezért szeretem, ha a döntéseimben megerősítenek azok, akikben bízom. De a várandósság teljesen új világot nyit meg egy nő életében. Nincs többé mama, papa, férj, társ, aki meg tudja mondani, mi történik és mit kéne érezni. Ezt csak egyedül tudjuk megélni, akárhány segítő szót is kapunk. De azért vannak mankók. (Az utolsó hetekben szó szerint elkelne némi támogató eszköz, mert az ágyban való megfordulás is inkább emlékeztet a partra vetett cet vergődéséhez, mint nőies mozdulathoz.)

Ilyenek voltak számomra a könyvek. Bár tudom, hogy nincs két egyforma ember, helyzet, de a tudat, hogy olyanok írásait olvasom, akik már átélték (és túl is) ezt, nekem segített. Persze voltak részek, amiken jót röhögtem, lásd: „vegyél vagány kiegészítőket, például lábujjgyűrűt”. Könyörgöm, minek, amikor a lábujjaimat sem látom (még a szülés után is csak nehezen kerül a lábfej a látómezőbe.)

Aztán volt olyan módszer, amit sosem alkalmaztam, például a légzéstechnikák. Valahogy azt gondoltam, nagyképűen, ha odakerülök, csak jól veszem a levegőt (így is lett). Persze voltak kimondottan hasznos leírások arról, hogy a magzat éppen hogy néz ki, mit tesz, hall, stb. Ezek segítettek a türelmetlenségemet legyőzni, és kivárni mindennek az idejét. Talán túlzásba is vittem, mert a hogyan fejlődik a gyermek hétről hétre című eposzt nagyon is komolyan vettem, és ha valami nem a leírtak szerint történt, őrületbe kergettem az orvosom a kérdéseimmel.

Egy szó, mint száz, baromi büszke vagyok magamra, hogy jól viseltem az állapotosságot hisztis természetem ellenére, és megéltem azt, amit már sok milliárdan előttem, de én mégis egyedül csináltam végig. És most már vallom a mondást, miszerint: A kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot uralja.


Bár Panka már elmúlt két hónapos, szerintem ildomos az elején kezdeni.
Július 15., ez az utolsó nap, amikor egyhuzamban tudtam nyolc órát aludni. A születésnapomat – férjem híján – (Gesztesi Károly Rodoszon forgatott) édesanyámmal és a legjobb, gyerekkori barátnőmmel töltöttem. (Jegyzem meg, ő huszonhét éve ismer, és még nem került diliházba.) Meg voltam róla győződve, hogy lányom a kiírt 18-a előtt semmiképpen nem jön világra. Bár az akkor készült fotókon már olyan nagy és vizes volt a fejem, hogy nyugodtan lehetett volna vele labdázni – mi vidáman elmentünk ebédelni Szentendrére. Az étterem szabadtéri volt, és ahogy leültem, azzal a lendülettel, nem tudom szebben írni: leszart egy madár.
Aztán várni kellett a levesre, aminek szintén olyan íze volt, mintha arra is járt volna az én madaram, a pincéreket pedig hálóval kellett fogni. Nem éppen kellemes kismamaként viselkedtem. Anyukám meg is jegyezte, szerinte lesz valami éjszaka.

De persze úgy hajtottam álomra a fejem: ugyan már, én akkor szülök, amikor akarok. Éjjel egykor akartam. Itt meg kell jegyeznem, hogy azért annyira nem volt váratlan eme fordulat az életemben. Két nappal később volt a kiírt időpontom, és szerintem velem együtt minden kismama szakképzett meteorológus is, mert egy szülő nőnek tudnia kell, hogy vonulnak a frontok. (A hideg mindig gyereksereget eredményez a szülészeteken.) Arra ébredtem, hogy valami belenyilallt a hátamba. Persze jó struccként gyorsan vissza akartam aludni – hátha akkor nem is történt meg. Innentől kezdve nagyon szakmai leszek, nem hiába olvastam el szinte az összes szakkönyvet a terhességről, a szülésről (az orvosiakat csak azért hagytam ki, mert még nem elég erős
a latinom.) Tehát egyszer csak melegen buggyanó valamit éreztem a lábam között. Felültem és mereven vártam a folytatást. Egy darabig nem történt semmi, gondoltam, kimegyek pisilni, hátha csak az „időskori inkontinencia” ért utol, és nem a magzatvíz folyik. (Nálam nem érvényesült, hogy a kismama pontosan érzi, ha eljött a szülés ideje.)

De a fürdőbe menet egyértelművé vált, hogy ez bizony a nagy pillanat kezdete. Éjjel egy óra volt, ezért reflexszerűen az udvariasság villant át az agyamon: mégsem hívhatom ilyenkor a szülésznőmet. Aztán győzött a gyávaság, hátha olyan gyorsan szülök, hogy a taxiban ér a gyerek fejének kibújása. És egyébként is Ági (a szülésznő) ajánlotta, őt hívjam, bevisz, mégiscsak több szülést vezetett le, mint a személyi fuvarozók. Azt mondta, nyugodtan zuhanyozzak le, nemsokára itt lesz. Úgy izgultam, mint amikor először mentem úttörőtáborba. Amellett hogy megéreztem, milyen közel van, hogy meglássam
a lányomat, baromira elkezdtem félni, képes leszek-e megszülni őt. Szinte az összes legbelső félelmem rám tört: az egyedüllét, a jajbelehalokaszülésbe
és persze az, hogy: ugye, egészséges lesz ez a pici ember?

A babanapló folytatását keresd a Maxima magazinban!