D. Tóth Kriszta: Tornádó és a többiek

Fotó: Lábady István

A tornádó két-három percig tart, ezalatt drámai életutat jár be. Az örvénylő fázistól a pusztító érett szakaszon át az úgynevezett összeesésig eltelt rövidke idő alatt azonban kő kövön nem marad. És semmi nem jelzi előre jövetelét. Lola hároméves. Tegnap az óvoda teljes gyermeki, szülői és nevelői közössége látta, hogy mennyire nagyon is az. És azt, hogy ezt milyen nehezen kezeli az ő édes anyukája. Gyanútlanul indultunk hazafelé a dermesztő januári hidegben. Jókedvünk volt, hiszen azt terveztük: együtt kitakarítjuk a lakást (ő port töröl, amíg én porszívózom), azután, olvasok neki az éppen aktuális kedvenc mesekönyvéből. Vacsora után pedig gesztenyét sütünk. Jó terv volt. Mozgalmas, kellemes, házias. Éppen egy korán sötétedős januári délutánra való.

Még nem értünk ki az óvoda kapuján, amikor hirtelen éreztem a tarkómon a tornádó szelét. A korrigált Fujita-skálán még csak EF1-es erősségű volt… Ne kérdezzék, mi volt a kiváltó oka, mert már nem emlékszem. A szép szó nem használt, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Lola torkaszakadtából üvölt, pufikabátba bújtatott karjait az égnek emeli és toporzékol. Ámulva figyeltem, ahogy kialakul a széltölcsér, és a második fázisban eléri a földet. Tudtam, hogy nincs visszaút, hamarosan jön a legpusztítóbb fázis, így legfeljebb a károk minimalizálására törekedhettem. Kértem – nem, ez nem igaz, mert akkor már utasítottam –, hogy menjünk tovább, különben kénytelen lesz az óvodában éjszakázni. Azt kell tudni rólam, hogy ilyenkor nem nagyon merek hozzányúlni a gyerekhez. Valahogy mindig attól félek, hogy túlságosan erősen szorítom meg a karját, úgy, hogy ott marad a nyoma – azt pedig nem bocsátanám meg magamnak. Így aztán kénytelen vagyok a verbális szigorra szorítkozni. Az viszont, lássuk be, egy EF5-ös, 322 kilométer per óránál is nagyobb sebességgel száguldó tornádótölcsérrel szemben vajmi kevés. Szóval ott álltunk az óvoda udvarának közepén, mi ketten. Vagyis, én álltam, ő meg páros lábbal ugrált le-föl, ordítva. Végül föladtam, a hóna alá nyúltam, és elvonszoltam az autóig. Próbáltak már önök izgő-mozgó, ide-oda tekergőző kutyakölyköt kézbe fogni? Akkor képzeljenek el ebből a kiskutyából egy 16,5 kilóst… Valahogy sikerült beszíjaznom a gyerekülésbe, elindultunk, és én – szégyen vagy nem – bekapcsoltam a rádiót, jó hangosan. Mire hazaértünk, már nevetett. Amikor pedig megkérdeztem tőle, mi volt ez az egész, rám nézett, és nagyon komolyan azt mondta: „Nem tudom, mama, kedvem volt kiabálni.” Nem lehetett nem agyoncsókolni. De nem kerültünk közelebb a megoldáshoz.

Este aztán leültünk a számítógép elé Alexszal – és egy-egy pohár borral. (Apropó, kedves kisgyermekes sorstársak, az megvan, hogy mennyire jó érzés leülni a kanapéra egy pohár itallal, miután lefektettük a gyereknek álcázott forgószelet?) Tudtuk mi, persze, hogy úgy két és fél és ötéves kor között nagyon komoly érzelmi, intellektuális és szociális fejlődés zajlik le a dedben – mindez egyszerre, de úgy éreztük, hogy látnunk, olvasnunk, tudnunk KELL, hogy a jelenség normális. Mert az utóbbi idők érzelmi ingadozásainak közepette bizony képesek vagyunk az utolsó csepp józan ítélőképességünket is elveszíteni. Szóval fölmentünk a netre áldozattársakat és szakembereket keresni. Nagyjából kettő perc alatt kiderült, hogy a világ hároméves gyermekeinek milliói produkálnak hasonló meteorológiai tüneteket. Szülők tömegei figyelik ámulva, amint óvodáskorú leszármazottjuk boldog-nyugodt-kiegyensúlyozott-barátságosból pillanatok alatt bosszús-nyugtalan-önbizalomhiányos-makacsra vált. Az a sok-sok felnőtt ember, szerte a világon, mind próbálja megfejteni, hogyan is kezelje a függetlenség, valamint a szeretet és elismerés igényének ilyetén egymásnak feszülését. Megoldási javaslatot persze egyikük sem tud/mer/akar adni. A legviccesebb ötletet egy amerikai gyermekpszichológiai honlapon találtuk. Ott Hawaii partjainak méretes hullámveréséhez hasonlították a háromévesek lelkében dúló harcokat. És valami olyasmit tanácsoltak a szenvedő alanyoknak, hogy szörföljenek. Engedjék el magukat, álljanak föl a deszkára, és élvezzék a száguldást. Mert akkor, amikor majd a gyerek tízévesen ki sem dugja az orrát a szobájából, még egy szeretetéhes hisztitornádónak is örülnénk… Hát köszönjük. 

Még több az e heti Nők Lapjából: • Udvaros Dorottya: Boldogságpraktikák ötven felett » • A sólet jó lett! » • Csábítók a világhálón » • A kaszinó pénzt nyer, mi egy kellemes estét » • Stíluskalauz – 5 típusra » • Íme, a hat szupertáplálék! »