Dobó Katát már várja otthon valaki

– Halló, a művésznővel szeretnék beszélni!
– Attól tartok, ahhoz New Yorkba kell utaznia, Kata épp egy színészkurzuson vesz részt.
– Ez nem akadály. Mikor végez?
– Minden nap délután négykor. Holnap iskola után a Starbucks caféban megfelel? Cím: 358 West 44. Street.
– Ott leszek!

– Hi, Kata! Jól nézel ki! (Nem akarok feltűnést kelteni a zsúfolásig telt kávézóban, megpróbálok stílusban maradni, ahogy az amerikai filmekben láttam.)

– Biztos New York az oka! – kacag, és kihívón megrázza sörényét. (Most semmi köze ahhoz az egy évvel ezelőtti lányhoz, aki szomorkásan, tétova gondolatokkal a fejében, szemlátomást nagyon magányosan ült velem szemben abban a Ráday utcai kávézóban.)

– Mondd, mit tudnak itt Amerikában, amit mi otthon nem?

– Nézz körül! Egy csomó jókedvű ember, bárkire rámosolyoghatsz, visszamosolyog rád! Tegnap az utcán megkérdeztem valakitől, hol vette a cipőjét, a világ legtermészetesebb módján válaszolt, még azt is elmagyarázta, hol vehetem meg olcsóbban. Ezt imádom az amerikaiakban. Lehet azt gondolni róluk, hogy felszínesek, de szerintem feldobják az embert.

– Otthon meg az a sok rosszkedvű arc…

– Hát, emlékszem még az első hazatérésemre. Kicsit ijesztő volt. Egy étterem mosdójában álltam sorban, mellettem egy nő. Mondom neki kedvesen: hogy megszépült ez a hely, mióta nem láttam! Erre rám néz, majd keresztüldöf a tekintetével, hogy hogy képzelem én, hogy csak úgy megszólítom! Nem tudom, miért van ez, ennyi rossz történt velünk? Meg kéne már rázni magunkat, és elfelejteni végre a múltat! Ezt mondja egyébként Larry is…

– Ki az a Larry? Az új pasid? (Kicsit kiabálnunk kell, nagyon nagy itt a zaj, meg a zene is szól.)

– Dehogyis! Ő a színésztanárom, Larry Moss. Az ő kurzusára jöttem ki. Fantasztikus ember. Hilary Swanket, Leonardo DiCapriót, Helen Huntot és még sorolhatnám, micsoda nagy neveket is ő készített fel a legsikeresebb filmszerepeikre. Még Los Angelesben ismertem meg. Rengeteg tanárom volt, de ő vált be igazán. Olyan ez, mint a fogorvos. Megtalálod, akiben megbízol, és többé nem tágítasz. Már vagy az ötödik tanfolyamán veszek részt. Úgy megy, hogy első nap kiosztja a szerepeket, mi három hétig párban gyakoroljuk a jeleneteket, majd az utolsó négy napon előadjuk őket. Larry pedig kiértékeli. Most sajnos, csak az utolsó öt napra tudtam kijönni, nézőként.

– Csak? Megéri ez neked?

– Nézd, éppenséggel pénzt is kereshettem volna ez idő alatt, én mégis úgy döntöttem, inkább kiadom ezt az összeget. Ez többet jelent szívemnek, lelkemnek. Larry azonnal rátapint, hol van a blokkod, miért nem tudsz megoldani valamit a színpadon. Egyszer régebben Csehov Sirály című drámájából kellett előadnom egy részletet. „Honnan is jöttél?”, kérdezte. Mondtam, hogy Magyarországról. Akkor azt ajánlja, mondta kedvesen, ne a szőnyeget nézzem folyton, inkább emeljem fel a fejem. A közönség ugyanis előttem van! Rögtön rájött, hogy nem hiszek magamban. Arra tanít, hogy csak akkor lehetek hiteles a színpadon, ha a lelkem is rendben van. Hihetetlen önbizalommal jövök haza a tanfolyamairól.

Kata és Larry Moss

– Szóval kellett egy kis lelki fröccs. Ha belegondolok, néha mindenkire ráférne…

– Szerintem is. Tudtam, hogy megint kapok egy nagy lökést, és hinni tudok ebben az egészben. Emlékszem, Los Angelesben, amikor vergődtem, nem találtam a helyem, még terápiára is jártam, Larry egyszer így szólt hozzám: „Kata, neked valamit meg kell oldanod az életedben. Csak te tudod, mi az, de amíg ezt az akadályt el nem hárítod, nem fognak beindulni a dolgaid.” Igaza volt. De még eltelt egy kis idő, mire döntésre jutottam: hazajövök Amerikából. Azt hiszem, akkor nőttem fel.

– Mégse tudsz igazán elszakadni innen. A nyarat is Los Angelesben töltötted!

– Már csak feltöltődni járok ide. Los Angeleshez nyolc év alatt szinte odanőttem. Hiányzik a könyváruház, ahol órákon át olvashattam, a reggeli szójalattém, amelynek az ízét azóta keresem, a sarki salátázók, ahol a frissen csavart répalétől a spenótléig mindenféle egészségeset vehettem, a tengerpart, ahova bármikor lesétálhattam, az egész derűs, lassan hömpölygő élet…

– És New York?

– Az egészen más. Nyüzsgő, zajos, nekem talán túlontúl is az. Első nap azt hittem, nem érek oda épségben a sulihoz, olyan őrült módra vezetnek a sofőrök. Eddig legalább tizenöt féle nemzetiségű taxissal találkoztam, mindegyiknek iszonyú fura akcentusa volt, és még nekik állt feljebb, ha nem értették meg, hova akarok menni! Tegnap volt egy szabad napom. Reggel elvitettem magam arra a térre, ahol a World Trade Center állt. Szomorú volt látni, hiszen én még lepillanthattam az egyik toronyház tetejéről, ma meg már az üdvözlőlapokról és a konyhai mágnesekről is eltűnt a képe. Aztán kisétáltam a Central Parkba, és délután bevettem magam a bevásárlónegyedbe. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen drága minden, úgyhogy inkább csak a kirakatokat nézegettem. Egyébként is, egy ilyen lelkizős nap után, amikor többek között arról van szó, hogy mennyire nem az anyagiak számítanak, és milyen sokat jelentene, ha mi, emberek többet beszélgetnénk egymással, nem igen vágysz shoppingolni.

– És a cipő? Nincs az a guru, aki engem egy szép lábbeliről le tudna dumálni, ha beleszeretek.

– Igazad van, a cipő, az cipő. Az egy más kategória. Ezt a férfiak nem érthetik, még ha olyan érzékenyek is, mint Larry. De látod, végül az is elmaradt.

– Nem mondod, hogy kijöttél New Yorkba, és nem kényeztetted magad valamivel?!

– Jaj, dehogynem! Bementem egy pedikűrszalonba – ilyet minden sarkon találsz -, belehuppantam egy öles, puha fotelbe, és húsz percen át masszírozták a lábamat. Papucsban mentem haza, hogy a lakk nehogy elkenődjön.

– És este? Egyedül kószáltál a cityben?

– Igen. És nagyon jó volt! Sokáig figyeltem, ahogy gomolyog a gőz a csatornákból, mint gyerekkoromban a filmekben, aztán benyitottam egy ír kocsmába. Szent Patrik napja volt, ilyenkor az amerikaiak, ha írek, ha nem, felkapnak magukra valami zöldet, mondjuk egy Grincs-sapkát, és kivonulnak az utcára ünnepelni. Tele volt a pub, én leültem egy külön asztalhoz. Erre azonnal odahívott magához egy társaság.

– Naná, majd hagynak egyedül búslakodni egy szép nőt!

– De nem! Annál az asztalnál más lányok is ültek. Másfél óráig maradtam, annyira jól éreztem magam. Ezt szeretem az amerikaiakban, hogy ilyen nyitottak, barátságosak. Meg hogy élvezik az életet.

– Holnap hazarepülsz. Vár otthon valaki?

– Nem… azazhogy igen…

Még több az e heti Nők Lapjából: • D. Tóth Kriszta: Kukaföldrész fölfedezése » • Clinton elnök és a meggyleves » • 6 hathatós érv az óvszer mellett » • Miért járnak az amerikaiak pszichológushoz? » • Az amerikai háziasszonyoknál minden rendben van » • Mondjunk igent az apró lehetőségekre is! »

A Nők Lapjára itt fizethetsz elő »