Csányi Sándor és Tompos Kátya ünnepi hajrában

Poligamy-premier és színházi elfoglaltságok sora – ezekkel kellett felvennünk határidőnaplójukban a versenyt. De nem adtuk fel, így végül találtunk egy időpontot címlapanyagunk elkészítésére: a bemutató előtti éjjelt… Hogy haladjunk, forgatókönyvet készítettünk; hűen a mozis hangulathoz. Mi mentünk le nyolcra Kátyáért Fehérvárra, így még az úton megcsináltam vele az interjút. Míg előkészítették a fotózásra, a szintén próbáról érkező Sanyival beszélgettünk – a szomszéd bárban. Aztán kapott ő is alapozót és hajzselét, így éjfélkor már kezdetét is vette a fotózás… Ami ilyen körülmények között csoda, hogy jól sikerült. Karácsonyi csoda.

Kátyával az autópályán

Nem hazudok: látszik rajta, hogy legszívesebben pizsibe bújna, és a tévé elé kucorodna. Hogy kipihenje magát holnapra, ami még a szokásosnál is pörgősebb lesz: egy próba és egy előadás után még a film díszbemutatója is vár rá. De velem mindezt nem érezteti. Zokszó nélkül huppan be mellém a hátsó ülésre.

– Három színház, hat darab, egy film, az utóbbit most reklámoznod is kell – őszintén, ezt hogy lehet bírni?! És közben még jól is nézel ki…

– Ilyen sötétben nem nagy kunszt… (Nevet.) Biztos, külső szem számára mindez lehetetlennek tűnik, de én imádom ezt az időszakot. Igaz, a beosztásommal együtt kelek és fekszem. De megéri hajtani, hiszen minden percét hasznosan töltöm. Ha sok üresjárat adódna, képtelen lennék a maximumon tartani az energiaszintem.

– De egyszer csak kipukkad a lufi…

– Ha tartom a tempót, csak a végén, de akkor szükségem is lesz a pihenésre. Szerencsére magamat már megtanultam kezelni. Például esélyt sem teremtek a hisztire. Volt rá példa, de csak az erőmet vette el. Ha a színházban arra várok, hogy más befejezze a próbáját, lekötöm magam. Gyakorlom a számokat, gyűröm a tánckoreográfiát…

– Egy-egy ilyen pörgős időszak milyen hosszú?

– Fogalmam sincs. Ilyenkor nincs realitásérzékem. Nemrég például volt egy beugrásom: három nap alatt kellett megtanulnom a Koldusopera egyik főszerepét. Emlékszem, nemcsak az idő-, a térérzékemet is elveszítettem. Úgy elhagytam tárgyakat, hogy azóta sem találom őket… Nem mondom, hogy ez így jó, de visszagondolni arra, hogy mégis sikerült a dolog, már nagyon is az.

– Most pont abban a korban is jársz, amikor még csak a magad boldogsága a fontos. De pár év múlva úgy leszel majd, mint a filmben Lilla: vágyakozol majd család után, nem?

– Nem tudom, meddig lesz ez így, sok mindentől függ a jövő. De most még tényleg a mában élek, és ezt nagyon boldogan teszem.

Sanyival a bárban

Még soha nem néztek meg ennyien a Dérynében, mint most, hogy Csányi Sándor oldalán libbentem be – állapítom meg. De bevallom, pár perc után már zavarnak a vizslató tekintetek: ki ez a szőke, kérdezik a szemükkel. Pláne, mikor még egy csendes sarkot is kérünk – hogy a magnó is hallhassa a beszélgetésünket. A pincérlány ismerősként köszönti Sanyit, mint kiderül, nem véletlenül:

– Gyakran járok ide meg a Minibe. Ha kimozdulok, jó itt sörözni, borozni a barátaimmal.

– Ha kimozdulsz? Csak nem bevackoltál télire?

– Nem, alapvetően visszahúzódó lettem az utóbbi időben. Tényleg jólesik hazamenni előadás után. Anno, főiskolásként, meg utána is, egy ideig még elképzelhetetlen volt, hogy ne büfézzünk, bulizzunk hajnalig. Szinte napi 24 órában váltottuk meg a világot. Most tök jó kivezetni a belvárosból, otthon pedig leereszteni, például egy pohár sörrel.

– Nem akarlak már a beszélgetés elején froclizni, de Sanyi, te öregszel…

– Igen, de ezzel nincs semmi bajom. A korral jár, hogy másképp vagyok a világgal harminc fölött, mint húszévesen. Nem hajszolom a fiatalságot, mert nincs rá igényem. Meg bevallom, talán már nem is tudnám. Most jó így. Arra koncentrálni, ami tényleg fontos. De ne érts félre, én munka közben is ilyen vagyok, nem csak előadás után. Például akkor is visszavonulok az öltözőbe olvasni, zenét hallgatni, vagy csak egy picit aludni, amikor este egy olyan darabot játszunk, amelyben keveset vagyok színpadon. Ahogyan forgatáson is mindig kérem, hogy lehessen egy helyiségem vagy egy lakókocsim, amely csak az enyém. Kell a töltődés, hogy aztán a maximumot hozzam ki magamból.

– A töltődéshez a barátok sem kellenek?

– De, sőt… Sokan rám sütik ezt a „magányosfarkas”-szerepet, pedig ez alapvetően nem igaz. Nagyon is társasági ember vagyok, csak kevés embert engedek igazán közel magamhoz. És közben meg nem esik nehezemre egyedül is feltalálni magam.

– Egy kézen meg tudod számolni a barátaidat?

– Pontosan egy kézen. Négy fiú mellett egy barátnőm van, Jordán Adél.

A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában, amelyet most csillogó nyaklánccal is megvásárolhatsz! Keresd az újságárusoknál!

www.maximanet.hu