Ernyey Béla egész életében híresen sármos férfi volt – sőt, a mai napig az –, akit mindig körülzsongtak a nők, de amikor egykori hódításairól, netán régi szerelmeiről vagy házasságairól kérdezném, előjön az igazi úriember énje, és a témát gyorsan rövidre zárja: elmondása szerint egykori kapcsolatai nem jelentettek annyit az életében és a karrierjében, hogy most külön kitérjen rájuk, és amúgy sem szeret pletykálkodni. Azonban a régi szerelmek nélkül is bőven akadnak nők az életében, akiket fontosnak tart, és akiknek sokat köszönhet. Róluk mesélt nekünk.
Anyai nagyanyám, Ladó
A családom a háború idején teljesen szétesett, és miután ki is lettünk telepítve, gyakorlatilag a nagymamámmal maradtam, engem ő nevelt fel. Ő volt a legfontosabb ember kezdetektől fogva az életemben. A jóisten 95 éves koráig éltette, és ő határozta meg az egész létemet, és azt is, hogy milyen irányba menjek. Ő az origó. Ő határozta meg a fiatalkoromat, és hozzá jártam vissza később Németországból és Ausztriából is. Maros-Torda főispánjának feleségeként igazi nagypolgári úriasszony volt, lényegében háziasszony szolgálókkal körülvéve. Klasszikus életet élt egészen 1945-ig bezárólag, aztán ez az életforma, mint annyi más sors, hirtelen széthullott. Sokan nem tudtak ebből a változásból felállni, aki gyenge volt, az elhullott. Nagyanyám azonban szerencsére erős volt, igazi túlélő és az volt az ő alapmondata, hogy
ezeknek nem döglünk meg.
Ezt aztán nagyon belém plántálta. Hagyott élni, mellette szabadon nőhettem fel, mert semmibe nem szólt bele, inkább csak irányt mutatott nekem, pátyolgatott, egyengetett. A túlélési ösztönömet is tőle örököltem. Az apai nagyanyám sajnos rajta kívülálló okokból nem lehetett ennyire fontos az életemben, mint Ladó. A kommunizmusban ő is vidékre került, és nagyon ritkán találkoztunk, mert szűkösek voltak a lehetőségeink: telefon még nem volt, így csak leveleket írogattunk egymásnak.
Ernyei Béla 24 évesen, a Megperzselt lányok című darab előadásán, a győri Kisfaludy Színházban (Fotó: Hunyady József / Fortepan)
Keresztanyám, Bulla Elma
Keresztanyám főiskolás koromban vált fontosabbá. Egy időben az ország egyik leghíresebb színésznője volt. Úgy lépett be az életembe, hogy meghallotta, hogy én állandóan szavalóversenyekre járok és vonz a színész szakma. Ő pedig mindenáron próbált lebeszélni engem erről. Azt mondta, hogy ez nem egy olyan szakma, amiből jól meg lehet élni, és nem is úriembereknek való. Egy idő után azért megbékélt a dologgal, és onnantól fogva rengeteget segített. A sors úgy hozta, hogy Várkonyi Zoltán már korán felfigyelt rám, így a Vígszínházba kerültem a főiskoláról, amit akkoriban Várkonyi igazgatott. Elma ott nagy sztár volt, és így egy társulatban dolgozhattunk. Míg el nem szerződtem Ausztriába, sokat játszottunk együtt. Sokat tanultam tőle a szakmáról. Mint a szakma nagy öregje, megpróbált azokba a szakmai titkokba beavatni, amik fontosak lehetnek számomra. Arra tanított, hogy ne legyek túlságosan naiv, ne higgyek el mindent és ne hagyjam magam betörni, mindig a magam útját járjam.
Bulla Elma színművésznő, 1965. (Fotó: Kotnyek Antal / Fortepan)
Mentorom, Spiegel Annie
Ugyanebben az időszakban volt nagyon fontos számomra egy németül anyanyelvi szinten beszélő idősebb operaénekesnő, Spiegel Annie, akihez éneket tanulni jártam. Ő volt az életemben az első, aki megfogalmazta nekem azt, hogy nagyon jó, hogy a Vígszínházban nagy szerepeket játszhatok, és vannak szép felkéréseim a televízióból és tonnányi rajongói levelet kapok, de nekem inkább egy másik útvonalon kellene elindulnom. Ő adta az ötletet, hogy nekem a német nyelvterületen kellene dolgoznom, ezért németül tartotta az óráinkat is. Ez persze első hallásra még annyira utópisztikus volt, hogy mondtam is neki: „Annie, ez jópofa dolog, de akkor már inkább célozzuk meg Hollywoodot!” Persze csak viccből. Ő meg mondta nevetve, hogy majd meg fogom látni, ebből tényleg lesz valami. Nem azért akart engem elküldeni, mert ne lett volna a karrierem elég jó idehaza, hanem meglátott bennem valamit, amire szerint épp szükség volt nyugaton. Akkor édesanyám már Bécsben élt, és ő is mondta, hogy mindenképp Bécset kellene használnom ugródeszkának ahhoz, hogy eljussak Németországba. Ez így is történt. Szükségem volt erre a lökésre, amit tőlük kaptam, mert ugyan mindig volt önbizalmam, ugyanakkor sosem voltam túlságosan elszállva magamtól, például nem szoktam megnézni azokat a filmet vagy sorozatokat, amikben szerepeltem. Nem az a fajta színész vagyok, aki imádja önmagát, és nagyon bízik saját magában, hanem gondolkodó emberként teli vagyok kétségekkel, és rám fér a bátorítás.
Spiegel Annie (Fotó: OMIKE)
Az isteni díva, Marlene Dietrich, akinek az utolsó színészpartnere voltam
Az a szerencse adódott az életemben, hogy én lehettem Marlene Dietrich utolsó partnere a filmvásznon, mert a közös filmünk, a Just a Gigolo után soha többé nem vállalt filmszerepet. Miután nem akart többet Németországba jönni, az egész díszletet Párizsban építették fel miatta, miközben maga a történet Berlinben játszódott. Ez a négy-öt nap, amit együtt dolgoztunk a hetvenes évek végén tényleg a hattyúdala volt a karrierjének, nekem pedig a legkiemelkedőbb esemény, ami valaha ebben a szakmában történt velem. Sokat tanultam ebből az egészből. Két hatalmas világsztár díva volt, Greta Garbo és Marlene Dietrich, és csodálatos, hogy az egyikükkel együtt dolgozhattam. Csodálatos volt, hogy pont engem szemeltek ki az ő partnerének. Ő akkoriban már egy idős, rossz állapotban lévő hölgy volt, aki már alig tudta megtanulni a szerepét. Volt egy nagyon érdekes beszélgetésünk annak ellenére, hogy a szerződésemben benne volt, hogy nem szabad hozzászólnom. Ő is egész életében külföldön dolgozott, mert fiatalon elment Németországból Amerikába, az élete végét Párizsban töltötte. A Gigolo egy angolul forgó produkció volt angol rendezővel, sőt még David Bowie is szerepelt benne. Dietrich többször hallotta, hogy szólítgatnak a nevemen, „Béla, Béla”, és amikor egyszer ketten voltunk a díszletben megkérdezte tőlem, hogy „Maga magyar?” Nem tudtam, hogy szabad-e válaszolni, de biccentettek oldalról, hogy mehet. Mondtam neki angolul, hogy igen, magyar vagyok. Ezután megkérdezte, hol élek, és miután mondtam neki, hogy Bécsben, egy oktávval lejjebb vett hangon, hamisítatlan berlini akcentussal annyit mondott nekem németül, hogy
Akkor maga biztosan tudja, hogy milyen baromi nehéz külföldön karriert csinálni.
Ez valahogy oldotta a feszült helyzetet, és mindenki elájult, hogy az isteni Dietrich megszólalt, ráadásul németül. Ez egy nagyon-nagyon fontos pillanat volt az életemben.
Marlene Dietrich és Ernyey Béla (balra fent) a Just a gigolo című filmben, 1978. (Fotó: United Artists / Getty Images)
Feleségem, Dóra
Ez már a harmadik házasságom, és hála Istennek, nagy boldogságban élünk együtt immár tizenharmadik éve. Az egyetlen nagyon-nagyon szoros kapcsolatom most a feleségem, aki egyben a legjobb barátom, a menedzserem és a tanácsadóm egy személyben. Életemben ilyen kapcsolatom még nem volt, és az sem fordult még elő velem korábban, hogy bárhol dolgoztam, volt egy ember, aki velem tudott jönni, de ha nem dolgozom, akkor is napi 24 órában vagyunk együtt. Ez egy annyira intenzív kapcsolat köztünk, hogy rögtön az elején kibukott volna, ha nem értettük volna meg egymást. De erről szó sincs, és én ezt nagyon élvezem. Ő jogász, és emiatt sokkal realistábban gondolkodik, mint én. Ha írok valamit, mindig szeretem neki odaadni a friss szöveget átolvasásra, hogy az ő szűrőjén is keresztül menjen. Az új könyvem, a Céltábla nő egy rettentő nőpárti és nőkre fókuszáló kötet, emiatt különösen fontos volt nekem a véleménye, mint egy roppant okos és értelmes emberé.
Ernyey Béla és felesége, Dóra (Fotó: Olajos Piroska)
