Nem azért nem néztem korábban Exatlont, mert azok közé tartoznék, akiknek nincs tévéje otthon, és ha van, akkor is csak Mezzót és Spektrumot néznek rajta, hanem egyszerűen csak azért, mert nem érdekelt. A húsvéti ünnepeket azonban idén az anyósomék házában töltöttem, akikről kiderült, hogy nagy Exatlon-fanok, és minden este kötelező programnak számít Palik László lelkesítő üvöltözése a nappaliban, a tévé előtt. Mivel a két gyerekünk is velünk tartott, akik kora este a nappaliban játszottak, a tévé előtti területen, egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy elveszítsem az Exatlon-szüzességemet. Először akkor kaptam fel a fejem a képernyő irányába, amikor Palik üdvözölte a nézőket és a játékosokat a műsorfolyam 70. (!!!) adásában. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a képernyőn látott fiatalok közül sokan már 70 napja mást se csinálnak, csak fel-alá rohangálnak, ugranak, úsznak, sárban kúsznak, másznak és célba dobálnak naphosszat a kamerák előtt, és ugyan emiatt – tudom, hogy nem kérték és nem is szorulnak rá – elkezdtem sajnálni őket. Aztán belegondoltam abba, hogy ez a műsor minden egyes hétköznap adásban van, ráadásul reklámok nélkül nagyjából két és negyed, reklámokkal együtt pedig három órában. Elérte, hogy a TV2 zászlóshajója tud lenni már 2019 óta, és voltak időszakai, amikor olyan erős számokat hozott, hogy az RTL Klub számos alkalommal változtatott a műsorrendjén miatta. Ekkor már elkezdett tényleg érdekelni, hogy mit tudhat ez a műsor?
Az Exatlon titka?
Mielőtt az a vád érne, hogy „jön ez a csávó, 3 év után megnéz egyetlen részt az Exatlonból, és már böfögi is fel magából a kritikát”, szeretném leszögezni, hogy melót is raktam bele, ugyanis önszorgalomból megnéztem két további epizódot, hogy ne érje szó a ház elejét, sőt odáig merészkedtem, hogy rátévedtem az Exatlon Hungary Wikipédia-oldalára, ahol olyan hosszan sorolják fel a játékszabályokat, hogy aki soha nem találkozott a műsorral, könnyedén hihetné azt, hogy itt egy rendkívül összetett, kifinomult és óriási stratégiát és agymunkát igénylő játékról van szó. A valóság ezzel szemben az, hogy feláll egymással szemben a két csapat, és csak futnak, kúsznak, másznak, esnek, kelnek satöbbi. A világért sem akarom azt mondani, hogy nincs mögötte némi taktikázás is, vagy a játék ne lenne több ennél, de végül nézőként úgyis csak annyi jön le az egészből, hogy sportos fiúk és sportos lányok a tűző dominikai napon izzadják halálra magukat fel-alá futkosva, miközben Palik László a lelkét is kiüvölti magából a háttérben, bónuszként pedig kapunk némi távolról a Való Világra emlékeztető részt is, amiben az egy házba költöztetett bajnokok és kihívóik rohangáláson kívüli életébe kaphatunk betekintést, ami annyit jelent, hogy sokat beszélgetnek a rohangálásaikról.
Iza az Exatlon 3. évadában (Fotó: Sajtószoba)
A Palik-faktor
Amikor még nem láttam az Exatlont, magamban valahogy úgy képzeltem, mint a rég megboldogult Játék határok nélkül című műsort. Most azonban kiderült számomra, hogy a Játék határok nélkül maga volt a változatosság és pörgősség az Exatlonhoz képest. Az a műsor nem naponta jelentkezett, és így is elég volt neki másfél órányi játékidő, ráadásul a pályák és a feladatok is változatosak voltak. Ezzel szemben az Exatlon adásonként csak egyetlen pályát használ, és a két és negyedórás játékidőből nagyjából másfél vagy egy és háromnegyed óra azzal megy el, hogy az emberkék ugyanazon a két perc alatt teljesíthető pályán mennek végig újra meg újra. Én elhiszem, hogy élőben, versenyzőként vagy műsorvezetőként piszkosul izgalmas lehet, de tévénézőként maga a pusztító dögunalom. Én már félórányi adag után azon gondolkodtam, hogy ennél még az is élvezetesebb lenne, ha poénból elmennék a fogorvosomhoz fogat fúratni, de szerencsére a fogorvosom nem fúr fogat poénból, így elhessegettem a gondolatot.
Végre megértettem, miért szükséges ehhez az egészhez egy Palik László kaliberű kommentátor. Ő ugyanis az, aki elhiteti – vagy legalábbis megpróbálja – velünk, hogy ami a pályán történik, az fontos és izgalmas, ezek a fiatalok (bocs ezért a fiatalozásért, de egyik csapatból sem tűnt senki 25-nél többnek, de lehet csak nagyon fiatalosak) pedig igazi bajnokok és harcosok, akik az ország becsületéért küzdve megmutatják a tévében, milyen az a magyar virtus. Palik nélkül az egész hóbelevanc három rész alatt tűnt volna el a magyar televíziózás süllyesztőjében, az ő hangja és töretlen lelkesedése kell ahhoz, hogy az Exatlonból valódi tévéműsor legyen. Persze még így sem nekem való, hiszen a monotóniatűrő képességem nem elég fejlett ehhez, de azt el kell ismernem, hogy hiába a vágóképek a meseszép dominikai tengerpartról, Palik az, aki műsort farag itt a semmiből.
Valahol mélyen ott rejlik benne egy jó műsor
Amikor azon gondolkodom, miért lett sikeres műsor az Exatlonból, Palik munkája mellett olyanok jutnak eszembe, hogy biztosan tetszik a magyar nézőknek, hogy egzotikus tájakon játszódik, szép fiatalok szerepelnek benne kevés ruhában és igazából bármikor be lehet kapcsolódni, semmiről sem maradunk le: ha szerdán kapcsolsz oda, akkor is egy pályán fognak rohangálni nagyjából ugyanazok a figurák, és pont ugyanez fog történni pénteken is. Kétségtelen, hogy az egyszerűségének van valami diszkrét bája, de azt továbbra sem értem, hogy ezt a műsort miért nem lehet fogyasztható hosszúságúvá vágni. A pályás rohangálásokat rendre semmitmondó miniinterjúkkal szakítják meg, ahol az interjúalany elmondja vagy azt, hogy mennyire frankó volt minden, és milyen jól húz a csapat, vagy épp azt, hogy ez kevés, és mostantól majd száztíz százalékot kell nyújtani. Az interjúk láttán eszembe jutott a Bájkeverő című Brendan Fraser-vígjáték kosárlabdázós jelenete, ahol emberünk mindig ezzel a 110 százalékot kell nyújtani nevű marhasággal jött, bármit is kérdezzenek tőle.
Érdekes lehetne a műsor felvezető és levezető része, ahol a csapattagok a szálláshelyre visszavonulva élik egy kicsit az életüket, de sajnos sok jelenete erősen megrendezettnek tűnik, és a szereplők is sokszor úgy veszik végig a műsor fontosabb topicjait, hogy szinte látom a szerkesztő utasításait közben. Nagyon kevés derül ki az emberi oldalukról, mert szinte itt is csak a versenyről van szó, és el sem tudom képzelni, milyen lehet ezeket a semmitmondó, önismétlő beszélgetéseket hónapokon keresztül hallgatni. Az Exatlon a legsúlyosabb példája a magyar kertévézés jelenlegi állapotának: adott pénzből kell a lehető leghosszabbra nyújtott műsorfolyamot elkészíteni, és az se számít, ha ennek az ára az, hogy kiöljenek belőle minden izgalmat és feszültséget. Valahol mélyen ott rejlik ebben egy szórakoztató és izgalmas műsor, de azt a TV2-nek soha nem is állt szándékában elkészíteni, mert ahhoz esetleg nem naponta kellene adni, hanem mondjuk csak hetente kétszer, és nem két és negyed órában, hanem maximum másfélben.
