A Dancing with the Stars első évada óriási siker volt a TV2-n a Covid második hullámának tombolása közepette, amihez persze kellett a sok otthonülő ember mellett a csodaigazolásnak számító Gabriela Spanic is, aki hónapokon át adott témát a bulvársajtónak. Egy személy azonban bőven kevés egy műsor sikeréhez, magát a formátumot is újra megszerették a nézők (azért írom, hogy újra, mert végül is sok éve a Szombat esti láz a konkurens csatornán nagyjából ugyanez a műsor volt) annak ellenére, hogy egyrészt a csatorna a pandémia miatt elég rugalmasan kezelte a kiesés/visszatérés szabályait, másrészt meg sem próbálták az adásokat nézőbarát hosszúságúvá vágni, a cél az volt, hogy a TV2-re tévedőket a kezdéstől nagyjából négy órán át a képernyő előtt tartsák. A cél 2021-ben sem változott, mert ahogy az egyik műsorvezető, Lékai-Kiss Ramóna átadta az üzenetet már a műsor elején: a TV2 azt tanácsolta nekünk, hogy tegyük el a távirányítókat, hiszen olyan izgalmas műsor vár majd ránk, hogy órákon keresztül úgysem lesz szükség rájuk. Hogy ne érje szó a ház elejét, szót fogadtam nekik, és nem kapcsoltam el, de hála az égnek, nálam volt a telefonom, így neten szörföléssel sikerült valahogy túlélnem ezt a lassan hömpölygő műsorszörnyet.
Erősödött, de volt honnan feljönni
Mivel a formátum tavaly működött, a csatorna nem akart drasztikusan hozzányúlni. A műsorvezető páros, Stohl András és Lékai-Kiss Ramóna a tavalyi első adás óta láthatóan összecsiszolódott, az akkori bénázások és nagyon erőltetett jópofizás most csak sokkal kisebb, elviselhetőbb adagokban köszönt vissza. Stohl valahogy a ripacskodás ízére is jobban rákapott, a jó kis grimaszai vagy például az olyan kis színészi marháskodásai, mint amikor elkezdte utánozni a vaskos francia akcentussal, elég jellegzetesen beszélő Cookyt (tudom, ez magas labda volt, és nem túl kifinomult poén, de akkor is), ott voltak a műsor jobb pillanatai között, és azt is a szerkesztők számlájára kell írni, hogy első ránézésre elég izgalmas táncos mezőnyt válogattak össze.
Bár még csak most rajtoltunk el a startvonalról, több szereplőt egyből sikerült közelebb hozni a nézőkhöz, és kellően változatosak ahhoz, hogy ne unjunk rájuk. Demcsák Zsuzsa tökéletes drámakirálynő, Árpa Attila öniróniája főnyeremény, Dobó Kata láthatóan fejébe vette, hogy egy szerethetőbb, emberi arcát mutatja meg, és úgy fest, jó úton halad, Cooky az idei év nagy alibizője, Hevesi Kriszta, Kamarás Iván és az egyelőre a botrányokozással még kiváró Tóth Andi képében pedig talán még arra is van esély, hogy valóban értékelhető táncbemutatókat is lássunk. A stáb láthatóan vért izzad azért, hogy a többnyire (tisztelet a kivételnek) nem túl acélos produkciókat vizuálisan izgalmassá varázsolja, a színpad, a díszletek, a fények és a vágások olykor szerencsésen terelik el a figyelmünket a táncprodukciók hibáiról, de a fejlődés ellenére az idei Dancing with the Stars még mindig nagyon távol áll attól, hogy jó műsornak nevezhessük.
A probléma? A zsűri
A műsor egyik leggyengébb pontját továbbra is a zsűri képviseli. Habár nagy húzás volt a stílustanácsadó Schiffer Miklóst Bereczki Zoltánra cserélni, Bereczki egymaga kevés ahhoz, hogy izgalmassá tegye a szócsatákat, ugyanis nincs kivel csatázzon. Hiába dob be időről időre elmés megjegyzéseket és poénokat, szörnyű látni, hogy nincs senki a zsűriben, aki ügyesen lecsapna rájuk és tovább szőné őket. A helyzet siralmassága azon is látszik, hogy partner híján Bereczkinek sokszor inkább a műsorvezetőkkel kell a kapcsolatot keresnie, mert onnan több riposztra számíthat, mint a negédességre beállt, és ebből egyáltalán nem engedő zsűritársaitól. Ahhoz képest, hogy szinte csak üres dicsérgetés folyik, iszonyatosan sok idő elmegy a zsűritagok legtöbbször teljességgel érdektelen ajnározásaival, az egyetlen örvendetes fejlemény velük kapcsolatban, hogy legalább a pontszámok szintjén elkezdtek szigorodni, és nem játsszák azt a tehetségkutatókban megszokott játékot, hogy bár a pontozási skála 1-től 10-ig tart, ők csak a 8-10-es szakaszt ismerik. Egyszerűen szükség lenne a zsűritagok között valamilyen feszültségre vagy valamilyen összhangra, hogy a Dancing with the Stars jobb legyen, de úgy tűnik Magyarországon a táncos műsorokba a legnehezebb zsűritagokat találni, mert ez egy olyan probléma, amivel már a korábbi táncos celebműsorok is küzdöttek.
A zsűri: Bereczki Zoltán, Molnár Andrea, Kováts Gergely Csanád és Ördög Nóra (Fotó: Sajtószoba)
Kevés akció, sok körítés
Nem tesz jót a műsornak a rengeteg üresjárat és önismétlés sem. Ha a műsorvezetők néhány alkalommal kevesebbszer mondanák el, mennyire jól érzik magukat, és mennyire várták már mindezt, az határozottan jót tenne, ahogy az is, ha nem ugyanazt az információt osztanák meg újra meg újra a nézőkkel. Például Dobó Kata a bevezető kisfilmben elmondja, hogy őt mennyire másképp ismerik az emberek, mint amilyen valójában, és a partnere is elmeséli, hogy meglepődött, amikor látta, hogy a színésznő nem teljesen olyan, mint amilyennek a képernyőn keresztül látta, erre a tánc után mit kérdez Stohl András tőlük? Azt, amire pont ugyanezt tudják csak elmondani válaszként.
Tóth Andi és Andrei Mangra (Fotó: Sajtószoba)
Egyszerűen túl nagy luxus, hogy táncról elnevezett műsorban a tiszta produkció összesen körülbelül húsz percet tegyen ki az ennek többszörösére dagadt műsoridőből (nem mértem, de érzésre egy-egy produkció nagyjából másfél percesnek tűnt). Nyilván a körítés adja el a táncot, és egy ilyen tévéműsorban a drámák és a kialakuló kapcsolatok többnyire nem pont azokban a másfél percekben születnek meg, de ez az arány már túlságosan elmozdult egy olyan irányba, amikor nézőként már azt érezzük, hogy a töltelék már teljesen elnyomja a lényeget. Egyáltalán nem tartom ördögtől való ötletnek, hogy táncoló celebekre építsenek szombat esti show-műsort, de ha ezt a műsort csak úgy lehet túlélni, ha az ember közben mindenféle pótcselekvéssel foglalja el magát, és lassacskán azt veszi észre, hogy a fő tevékenysége (tévénézés) hirtelen másodlagossá válik, és a melléktevékenysége (mobilozás) kerül a középpontba, akkor azzal a műsorral bajok vannak.
