Meccs után

Kokót június 16-án a Kisstadionban kiütötte az argentin ökölvívó, Juan Pablo Chacón. A világbajnoki cím elvesztése után még az is elképzelhető volt, hogy Kovács István végleg lezárja pályafutását. Döntését azóta nyilvánosságra hozta: nem adja fel karrierjét, ám hogy kiszáll-e vagy folytatja, beszélgetésünkkor talán még ő maga sem tudta.

A mérkőzés előtti televíziós összeállításban hallottuk először a feleségedtől, hogy vereség esetén a visszavonulást fontolgatnád.

– Márciusban már kimondtam ezt, Vámos Miklós műsorában, amikor megkérdezte tőlem, mi lesz, ha vereséget szenvedek. Rezzenéstelen tekintettel azt válaszoltam, hogy ez esetben visszavonulok. Nem gondolta senki, hogy ez már a következő mérkőzésemen előfordulhat. Talán még én sem vettem ezt komolyan. Most, amikor ezt a vereséget fel kell dolgoznom, arra gondolok, hogy ez egyfajta intő jel is lehet a pályafutásomban. Harmincegy éves vagyok. Ha nem kapok olyan ígéretet a klubomtól, az Universumtól, hogy nagyon gyorsan vissza tudok jutni a meccs előtti szintre, akkor nincs értelme, és nem is szabad folytatni. Most még elmondhatom magamról, hogy a sikereim csúcsán vagy valahol a csúcs közelében tudtam lezárni a pályafutásom. Igaz, vereséggel, de a sportban van ilyen. Most még van erőm folytatni, de ahhoz is, hogy azt tudjam mondani, nem megyek tovább.

Mennyiben segíti a döntésed az a nagy szeretet, ami körülvesz? Nem nyomaszt?

– Nem vágytam ilyen méretű szeretetre. Nem is gondoltam, hogy ekkora elvárásoknak kell majd megfelelnem. De utólag azt mondom, hogy köszönettel és hálával tartozom. Mert az, hogy egy országnak lehetek a kedvence, csodálatos érzés. Erre nagyon büszke vagyok, még úgy is, hogy tudom, nem felelhetek meg mindenkinek.

Mit szólsz ahhoz, hogy a meccs után, amire eddig nem volt példa, néhányan fanyalogni kezdtek?

– Nem értem, miért örül valaki annak, ha egy sportoló vereséget szenved. Arról nem is beszélve, hogy amit ők sztárkultusznak éreznek, az nem biztos, hogy az én saját óhajom. Azért, mert a média túl sokszor használta a nevemet, a szponzorok és támogatók talán túlzott nyilvánosságot kaptak az én segítségemmel, emiatt engem negatív hősnek nevezni, vagy örülni az én kudarcomnak…? Én azt hiszem, és talán ez sokkal fontosabb, hogy azok az emberek lényegesen többen vannak, akik hittek, hisznek, és remélem, a jövőben is hinni fognak bennem.

Farkasházy Tivadar nyilatkozta a Nők Lapjában, hogy a média és a szponzor olyan, mint a szép nő: mindig a győztes mellé áll.

– Akkor én győztes maradtam, mert mind a média, mind a szponzorok, a barátok, a közeli és távoli ismerősök, még erősebben kötődnek hozzám. Megsokszorozódott a segítő szándék. Bár a médiában talán kicsit túlnagyították, túlszínezték a történetem, az emberek nemhogy elfordultak volna tőlem, hanem a támogatásukról biztosítanak. Rólam is bebizonyosodott, amit mindig is állítottam: én is ember vagyok, és én ugyanúgy tele vagyok hibával, mint bárki más. Most az egyik hibámat kihasználta egy versenyző. Ezáltal talán még emberibb lettem, és még közelebb kerültem a többiekhez.

Szoktál álmodni a bokszról?

– Rengeteget.

Mostanában mit?

– A vereséget is többször megálmodtam már azóta, de nem jelentett túl nagy lelki törést. Nem gyűlöltem meg az ökölvívást. Szinte mindent ennek köszönhetek: azt a szeretet, amelyet az emberektől kapok, azt az anyagi jólétet, amelyben a családommal élünk, azt az erkölcsi tartást és azt az életszemléletet, amely most kialakult bennem. Hogy vereséget szenvedtem, a pályafutásom szerves része. 

A kisfiaddal miként beszéltétek meg a történteket?

– Másnap együtt fürödtünk, és megkérdezte: „apa, mi is történt veled tegnap este?”. Elmagyaráztam neki, hogy ilyen a sport. Hogy nem mindig apa győz. „Szerencsére, amióta te élsz, nem történt olyan, hogy valaki apát legyőzte volna, de most jött egy bácsi, akit a történet szerint Chacón bácsinak hívtak, és erősebb, jobb, keményebb volt apánál.” Meg kellett barátkoznia ezzel a gondolattal. Aztán odabújt hozzám, és azt mondta: „nem baj, apa, akkor is te vagy a legjobb, és akkor is téged szeretlek a legjobban”.