Jerry, az agresszor

Nehéz meghúzni a határt. Mit tiltsunk meg és mi az, ami még nem káros? Ne nézze meg a gyerek az esti filmet, mert krimi, vagy netán horror és lőnek, vagy fojtogatnak benne? Ennyi erővel „tiltott listára” kerülhet szinte minden.

A limonádénak becézett sorozatok, a szenzációhajhász riportműsorok, a hírműsorok, sőt, sok esetben a reklámok; mást sem sugároznak, mint erőszakot. Élőben lehet végignézni háborúkat, egy város megtámadását és lerombolását.





Persze, mivel a gyerekekben nagy a mintakövetési hajlandóság, vagy úgy is mondhatjuk, hogy azokat a viselkedési módokat próbálják ellesni, amelyek bizonyos helyzetekben „megoldásként” funkcionálhatnak, remek memóriájukba gondosan elraktároznak minden megszerzett információt.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy bármit is meg lehetne tiltani nekik. Ha nem otthon, akkor majd a szomszéd gyereknél megnézik azt, amit mi megtiltottunk. Sőt, még erősebb lesz a bevésődés, mert a birtokukba jutott új élmény értékét fokozza a korábbi tilalmazás.





Minden negatív szigornál, vagy tiltásnál sokkal többet ér, ha kialakítjuk bennük azt a képességet, hogy az agressziót, az erőszakot ne tartsák természetes állapotnak. Ne érezzék úgy, hogy a konfliktusok megoldásának legegyszerűbb útja az erőszak.

Ez mind nagyon szép. De valójában még egy dolgot tisztáznunk kell. A médiából áradó agresszió ellen addig nem tehetünk semmit, amíg mi magunk is agresszívek vagyunk a gyerekekkel. Nehéz valamit rossznak beállítani, mikor azt mi magunk is műveljük.





Hitelünket veszíthetjük gyermekeink szemében, ha annak a bizonyos vizet prédikáló papnak a szerepét játsszuk. Ne álltassuk magunkat azzal, hogy mi is a gyerekkori verések hatására lettünk igazi, rendes emberek. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, ezt azóta sem bocsájtottuk meg szüleinknek.

Amikor már néha a híradót sincs kedvünk bekapcsolni, mert annyira belefáradtunk a hírnek minősülő, erőszakot sugárzó „tényekbe”, akkor nem árt ezen is elgondolkodni.