„Én Meg a sztárok”

A siker viszonylagos. Jól példázza ezt Aczél Gergő esete. A harminchárom éves fiút sokan a Megasztár 1 legnagyobb vesztesének tartották, amiért már az első döntőn abba kellett hagynia a játékot. Ám azóta sok továbbjutóról megfeledkezett a széles közönség, de Gergő neve újra és újra felmerül. Hol színházak hívják, hol filmes produkciók, most pedig megjelent első könyve – cím nélkül. A borítón csupán egy nagy lila csillag látszik: a Megasztár-embléma. 

– Ritkán látni ennyi magabiztosságot egy emberben. Biztos voltál benne, hogy az íráshoz is értesz?

– Csak reméltem. Először olyan nagyképűnek tűnt az egész. Nem elég, hogy egy könyv megírására vetemedem, riporterkedem is, hiszen részben interjúkötetről van szó. Írással soha életemben nem próbálkoztam még… Illetve próbálkoztam, csak hát nem sikerült.

– Kamaszkori szerelmes versek?
 
– Volt az is, de inkább dalszövegeket gyártottam, az jobban ment: mégiscsak a ritmus az én világom. Azért őszintén remélem, hogy a prózával sem fogok nagyon beégni! Nincsenek illúzióim, és nem gondolom, hogy szépíró leszek. De azért talán ciki sem lesz a dolog, és ez már jól látszik!

A Megasztár-enciklopédia

Aczél Gergő könyve bevezet minket a Megasztár színfalai mögé. Mind az első, mind a második sorozat tizenkét döntőbe jutott versenyzőjéről, a műsorvezetőkről és a zsűritagokról olvashatunk. Ezenkívül bekerültek a könyvbe az elődöntősök, és a válogatás legkedvesebb pillanatai is.

– Teljesen szabad kezet kaptál?

– Lényegében igen. Bár volt néhány pont, amin vitatkoztam a Tv2-vel, pedig nem botránykönyvnek szántam a kötetet.

– De nem is reklámkiadványnak…

– Nem! Azt írtam meg, amit akartam,
de nem állítom, hogy minden benne van. Akikről szól, nagyon fontosak nekem, és szeretnék ezután is jóban lenni velük. Nem akarok ártani nekik, úgyhogy egy-két dologban diszkrét maradtam.

– Azért megtudunk mást is, mint amit a bulvárlapokban már elolvashattunk?

– Titkok derülnek ki, sőt pikáns részletek! Leginkább mégis az emberekről szól — az első és a második Megasztár-csapatról.

– Azt mondod, kedveled őket. Mindenkit?
 
– Természetesen van, akivel kevésbé értünk szót. Eléggé fáztam például attól, hogy Oláh Ibolyával leüljek beszélgetni. Somától is féltem, mert eleinte alkalmatlannak tartott a feladatra.

– „Őrült show semmiért” — énekli Gáspár Laci a lemezén az általad írt szöveget. Mondhatjuk azt is, hogy Gergőnek savanyú a szőlő…

– Hát, ez érdekes, mert mindannyiunk közül talán én láttam leginkább reálisan azt, hogy mennyit ér a műsor, és mit remélhetünk tőle. A televíziós szereplésnek van negatív oldala is, de alapvetően tisztességes volt. Nem az történt, hogy kihasználtak minket, és utána kilöktek az utcára. Elengedték a kezünket, de hát az embernek mindenhol egyedül kell boldogulnia. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy nagy segítség volt számomra az ismertség. Most viszont jön a második csapat, őket nyomják, ami teljesen természetes, csak ezt nem mindenki képes elfogadni. Tehát éppen nekem nem savanyú a szőlő, sőt!

– Te a többieknél jóval hamarabb kényszerültél elfogadni a mellőzést. Ennek megvolt az előnye is: ugyanúgy a lehetőségek közelébe kerültél, mégsem volt rajtad olyan mértékű nyomás, mint az élmezőnyön.

– Bárcsak lenne rajtam olyan nyomás, mint Oláh Ibolyán vagy Gáspár Lacin! Mocskos egy exhibicionista vagyok ugyanis. Engem nem zavar, ha megszólítanak az utcán: ilyenkor odafordulok, mosolygok, integetek egyet. Ha rajtam múlna, integetnék én minden sarkon…

– Előfordult, hogy amikor téged hívtak egy rendezvényre, azt kérdezted: „Hogyhogy én? A többiek nem értek rá?”

– Nem! Örültem, hogy a következő én vagyok a sorban, és annak is, hogy egyáltalán hívnak. Természetes, hogy elsősorban a dobogósokra kíváncsiak. Tisztában vagyok vele, hogy az ő hangjuk sokkal jobb, mint az enyém, de a lényeg, hogy magammal ragadjam az embereket, ahhoz pedig a hang önmagában nem elegendő, csak ha mozgás, kisugárzás, életöröm is jár hozzá. És ha a felkérés arról szól, hogy beszéljünk vagy műsort vezessünk, sokkal előrébb ugrom a sorban.

– Jól látom, hogy egy idő óta a televíziós csatorna inkább a kollégát látja benned?

– Sajnos nem eléggé. Behívtak például egy próbafelvételre, de nem sikerült. Életem első válogatása volt, kezembe adtak egy adásmenetet pár javasolt kérdéssel, közben pedig ment a súgógép, fülhallgatón beszéltek a fülembe, egy-egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol vagyok!

– Otthagytad Szegedet, és Budapestre költöztél. Ez inkább neked való város?

– Amikor kiestem, dönteni kellett, hogy most merre tovább. Azt gondoltam, ha valamikor, hát most kell megpróbálnom továbblépni. A főváros egy szempontból nem ideális: nagyon szeretem a nyugit, a csendet, és ebből most nem sok jut.

– Profi néptáncos vagy: nyolc évet dolgoztál a Szegedi Kortárs Balettben. Készítettél musicaleket, és prózai szerepeid is voltak. Elvállalod, ami jön. Nem lenne jobb egy biztos pont?

– Amolyan „igazi, rendes” állásom még soha életemben nem volt. Sőt, már több, mint másfél éve egyáltalán nem is dolgoztam. Sok mindent csináltam persze, de csupa olyasmit, amit szeretek. Munkának pedig azt tartom, ha az ember olyan dologgal foglalkozik, amihez nincs kedve. Remélem, jó pár évig még nem kell tartanom ettől!