Tombol a nyár, olvadoznak a hőmérők, nem csoda, ha hétvégente, aki csak teheti, rohan a vízpartra hűsölni. A közösségi oldalakon persze már sorjáznak a fotók azoktól, akik vannak olyan szerencsések, hogy már mindkét koronavírus elleni oltásukat megkapták, így ők már akár külföldön is élvezhetik a hullámokat, például Horvátország vagy Olaszország strandjain, hogy a mostanában a módosabbak körében egyre népszerűbb Maldív-szigetekről és hasonló helyszínekről ne is beszéljünk.
A reklámfilmekbe kívánkozó fehér homokos tengerpartok azonban, szépség ide, lájkmágnesség oda, egy idő után kissé unalmasak, ezért körülnéztünk, hogy merre találhatóak a világ legkülönlegesebb strandjai, amelyekből nem fogunk találni még csak hasonlót sem. Ezek egy részét a természet, egy másik részét viszont az emberi működés alakította olyanra, amilyenek. Lássuk, merre érdemes elindulni, ha valaki maga mögött hagyná az unalomig ismert jesolói vagy rovinji strandokat.
Az éneklő strand
Egyből dobunk is egy kakukktojást, a minnesotai Lona’s Beach ugyanis nem a tenger, hanem az USA és Kanada határánfekvő Felső-tó (Lake Superior) partján található, Duluth városától nagyjából 60 kilométerre, észak-keleti irányban. Különlegessége, hogy nem homok borítja a partját, hanem barnás-rózsaszínes kavicsok, amelyek egy közeli riolitszikláról morzsolódtak le az évmilliók során és amelyeket a tó vize csiszolt valószínűtlenül simára.
A partszakasz sajátossága akkor figyelhető meg, amikor a hullámok kicsapódnak a partra, és megmozdítják a köveket. Ahogy az ezernyi kavics „helyezkedik” és újra nyugalmi állapotba kerül, különleges dolog történik: olyan hangot hallatnak, mintha számtalan, apró csengettyű szólalna meg egyszerre. Ehhez azonban nagyon nyugodt időjárási körülményekre, és amennyire csak egy vízparton lehet, csendre van szükség. Igaz, a látvány ettől függetlenül is varázslatos, a környék pedig természetvédelmi terület, ami azt jelenti, hogy egyetlen apró kavicsocskát sem szabad hazavinni a partról, és ez így van nagyon jól.
Marx Beach: Angola hajótemetője
Az afrikai ország fővárosától, Luandától nagyjából fél órát kell autózni észak felé, hogy egy posztapokaliptikus világ táruljon az utazó szeme elé. A São Tiago Beach a közeli Santiago településről kapta a nevét, a helyiek azonban általában Cemitério de Navios néven emlegetik, ami hajótemetőt jelent. Nevezik még Marx Beachnek is, Karl Marx ugyanis a neve az itt pusztuló legnagyobb hajónak.
A furcsa helyszín kialakulásáról több mendemonda is forgalomban van, a legvalószínűbbnek azonban az tűnik, hogy Luanda ipari kikötőjének megépítése előtt a kereskedők hajói ezen a környéken vetettek horgonyt, hogy a szárazföldre juttassák az angolai fővárosba szánt portékát. A helyszín azonban kevésbé volt ideális erre a célra, így több hajó is zátonyra futott, vagy elsüllyedt a durva hullámverés, esetleg egy-egy nagyobb vihar következtében. A helyzetet nehezítette, hogy az Angolában 1975-től 2002-ig, kisebb-nagyobb megszakításokkal véres polgárháború dúlt, így a már említett kikötő is csak a XXI. században állhatott üzembe. Ekkor viszont az északra rozsdásodó roncsokat egyszerűen magukra hagyták. Egy másik eredettörténet szerint ezt a területet a XX. század hatvanas éveiben eleve hajótemetőnek jelölték ki, mivel viszonylag távol van a lakott területektől, így az ide vontatott roncsokat egyszerűen a természet gondjaira bízták. A helyiek szerint akadnak itt olyan roncsok is, amelyek a polgárháborúban semmisültek meg.
Fotó: Wbkincaid1, CC BY-SA 4.0, via Wikimedia Commons
A mintegy 50 hajóroncs egy része aszálykor akár – vizes – lábbal is megközelíthető, míg a többiből legfeljebb egy-egy árboc vagy a parancsnoki híd maradványai látszanak, ahogy kikandikálnak a hullámok közül.
Bár gyanítjuk, hogy hazánkból nem fog hatalmas turistaözön áradni Angolába, a kalandvágyóbb utazók jó, ha tudják, hogy a környéken nem igazán található semmilyen szolgáltatás, így ételt-italt érdemes vinni. A környék pedig nem éppen a közbiztonságról híres, így mindenképpen érdemes előre tájékozódni és csak saját felelősségre felkeresni a hajótemetőt.
Liverpool romjai a tengerben
Jóval közelebb, Liverpool közelében terül el a Crosby Blitz Beach nevű partszakasz, amelynek specialitása, hogy egészen különös épületmaradványokat rejt. Pontosabban, a XX. század közepi Liverpoolnak állít szomorúan szép emléket. A brit nagyvárost ugyanis London után talán a legjobban támadta a náci légierő a második világháborúban. Az 1940-től kezdődő Liverpool Blitz során közel négyezer ember vesztette életét és több mint hetvenezren váltak hontalanná otthonaik megsemmisülését követően. A Luftwaffe nem kímélt senkit és semmit: bankok, templomok, családi házak váltak a bombázások célpontjaivá.
A háborút követő helyreállítás során a britek igyekezték minél előbb élhetővé, lakhatóvá tenni Liverpool romjait, így a törmelék egy kisebb hányadát hajókra rakták, nagyobb részét viszont az akkor még csak simán Crosby Beachként emlegetett tengerpartra szállították és ott egyszerűen beleborították a tengerbe. Ezzel kapcsolatban két mendemonda is kering, az egyik szerint ezzel a part erózióját akarták lelassítani, míg egy másik nézet szerint egy esetleges német inváziót gondoltak ezen a módon megakadályozni. Bizonyíték egyikre sincs, az azonban biztos, hogy a második világháborút követően, sok más brit városhoz hasonlóan Liverpoolra is szűkös esztendők köszöntöttek, így egyáltalán nem voltak források a partszakasz megtisztítására és helyreállítására.
Az évtizedek során az Ír-tenger hullámai szépen lassan felfalták az épületdarabok egy részét, míg sok díszes téglaberakást vagy épp márvány építőelemet különleges alakú és mintájú kövekké, kavicsokká változtatták. Az ide látogatók a parton sétálva megpillanthatják a háború által sújtott Liverpool nyomait: egy-egy félbetört sírkő, régi üzletek cégérei vagy cégtáblái, régi építőmesterek kézjegyével ellátott téglák vagy épp földre ejtett süteményként „szétplaccsanó” téglafalak őrzik a világháború szomorú emlékét.
Aki ide látogatna, jó, ha felkészül az egyenetlen terepre, emellett, az útikönyvek felhívják a figyelmet, hogy bár a törmelék java régi téglákból és hasonlókból áll, akadhatnak olyan maradványok is, amelyek azbesztszármazékokat tartalmaznak, így legfeljebb nézegetni szabad, megérinteni, pláne hazavinni azonban nem ajánlatos a különös relikviákat.
Az oregoni szellemerdő
Az erdélyi Gyilkos-tóhoz hasonlít az oregoni Neskowin városka partjánál található szellemerdő. A Tillamook Coast néven is emlegetett partszakaszon körülbelül száz egykori lucfenyő törzse emlékeztet arra, hogy ez a környék egészen máshogyan nézhetett ki néhány száz évvel ezelőtt – sokáig azonban csak afféle legendaként emlegették őket a helyiek. Azonban 1997 végén több pusztító vihar is lecsapott erre a partszakaszra, amely rengeteg parti homokot egyszerűen kiszippantott erről a területről, ezáltal láthatóvá téve a facsonkokat, amelyeket szakértő geológusok nagyjából kétezer évesnek becsülnek. A feltételezések szerint az 1700-as éveket megelőzően sűrű erdő állhatott itt, azonban egy nagyobb földrengés miatt a rengeteg egyszerűen beleszakadt a Csendes-óceánba, a földmozgás eredményeként kialakuló szökőár pedig vastag iszapréteggel fedte be a törzseket, amelyek így fennmaradhattak az utókornak.
A feltételezések szerint az egykor itt álló fák a 45-60 méteres magasságot is elérhették (egy átlagos tízemeletes ház körülbelül 30 méter magas – a szerk.), többségük maradványai aszálykor válnak láthatóvá, ezért ilyenkor érdemes felkeresni, ha valaki az USA nyugati partjára tervezne utazni.
Vaskori rúnák a titkos portugál strandon
Portugália nem szűkölködik a természeti látványosságokban, aki azonban igazi különlegességre vágyik, annak érdemes felkeresnie a Portótól északra, rövid autóútra található Praia de São Paio partszakaszt. A sötét színű sziklák már önmagukban csodás látványt nyújtanak a világos homokból kiemelkedve, azonban ennél sokkal izgalmasabb dolgok is rejtőznek ezen a turisták által szinte alig látogatott területen.
Ahol ugyanis nem nőtték még be teljesen a sziklákat az algák, jó néhány vaskori rúnát, vésetet lehet észrevenni, akár szabad szemmel is, de szerencsére a legérdekesebbek felkutatását kihelyezett táblák is segítik, amelyek az írásjelek jelentéseibe is beavatják az erre tévedő utazókat. Emellett egykori kőkunyhók maradványaiba és jókora malom- és fenőkövekbe is bele lehet botlani, akár szó szerint is. A leginkább épen maradt építmény egy aprócska templom és egy vaskori ház maradványai.
Ezt a partszakaszt főleg a helyiek ismerik, ennek ellenére egy kényelmesen végigsétálható sétány és egy kicsi étterem is várja az erre tévedőket.
Élő „fosszíliák” az ausztrál tengerparton
A kontinensnyi ország számtalan szürreális tájat rejt, de az Ausztrália nyugati részén fekvő Hamelin Pool, pontosabban annak partjainál található Cápa-öböl tényleg olyan látványt nyújt, mintha egy idegen bolygón járnánk. A partot borító, úgynevezett sztromatolitok megmutatják, hogyan nézhetett ki a Föld nagyjából 3,5 milliárd évvel ezelőtt. A sztromatolit egy tengeri üledékből álló objektum, amelyet az úgynevezett cianobaktériumok hoznak létre az árapály hatására.
Emiatt nem kövekről vagy sziklákról beszélhetünk, hanem aktív baktériumkolóniákról, amelyekhez hasonlóak lehettek a Földön megjelenő első életformák. Ezek a bolygó legöregebb ismert fotoszintetizáló organizmusai, ami azt jelenti, hogy még a növényeknél is ősibbek, nekik köszönhető, hogy a Föld légkörébe elegendő mennyiségű oxigén került, ami lehetővé tette a komplexebb élőlények kialakulását is.
Fotó: Getty Images
A Cápa-öböl baktériumai emellett az első élő példányok voltak, amelyeket az emberiség – pontosabban olaj után kutató geológusok – felfedeztek 1956-ban. Ez azért is lényeges, mert az élő, pontosabban aktív sztromatolitok rendkívül ritkák, a bolygón csak néhány helyen ismertek hasonló telepek. Az ausztrál partszakasz azonban ezek közül is különlegesnek számít, mivel itt a tengervíz sótartalma duplája az átlagosnak, ami ideális környezetet teremt a cianobaktériumoknak, ráadásul távol tartja a velük táplálkozó nagyobb élőlényeket. A megtekintésüket a sekély víz fölé telepített, fából készült járda teszi lehetővé, az ide látogatók pedig megtekinthetik az egykor itt működő telegráf-állomást is, amely napjainkban egy múzeumnak és egy akváriumnak ad otthont.
Olaszország rózsaszín tengerpartja
Kétségtelenül a világ egyik legkülönlegesebb partszakasza a Szardínia és Korzika szigetei között megbúvó, aprócska Budelli szigetén rejtőző Spiaggia Rosa nevű terület, ahol rendkívül látványos rózsaszín homokkal borított part fogadja az ide látogatókat. Pontosabban, a homok nem helyes kifejezés, ugyanis a különleges árnyalat apróra zúzódott fosszíliák, kristályok és korallok, valamint apró tengeri élőlények maradványaiból kialakult finom por, ami a laikus szemlélő számára azért mégis a homokra hasonlít a legjobban.
Pár évtizede még sokkal intenzívebb színe volt a partnak, azonban a felelőtlen turistáknak hála, mostanra ugyancsak megfakult a „homok” színe, azt ugyanis az emberek egyszerűen hazahordták, szuvenírként, rosszabb esetben saját házaik díszítésére. Emiatt 1994-ben az olasz kormány egyszerűen megtiltotta, hogy turisták betegyék a lábukat a tengerpartra, hogy megőrizzék annak egyedülálló mivoltát. A nyári hónapokban engedélyezik, hogy vezetett túrák érkezzenek a szigetre, a csodaszép strandot azonban csak a távolból lehet megcsodálni.
Fotó: Luca Picciau/Universal Images Group via Getty Images
Rozsdás tankok a karibi strandon
A cikk elején említett, fehér homokos, pálmafás strandok egyik vezető nagyhatalma Puerto Rico, amelynek gazdag élővilága is ámulatba ejti az utazókat. Akad azonban egy egészen különleges strandja: Culebra szigetén a nyugágyak és napernyők mellett régi, a második világháborúból hátramaradt tankok rozsdás roncsai fogadják a látogatókat. Az eredetileg spanyol gyarmatot 1901-ben engedték át az Egyesült Államoknak, Culebrán pedig Theodore Roosevelt akkori amerikai elnök haditengerészeti támaszpontot jelölt ki. A festői szépségű szigetet sok mindenre használták, a hadgyakorlatoktól kezdve a bombázók legénységének kiképzéséig. A gyakorlóbombázásokat évtizedeken keresztül folytatták, emiatt pedig hatalmas mennyiségű hadianyagot is felhalmoztak a szigeten. A hatvanas években a haditengerészet pilótái a vietnámi háború bevetéseire gyakorlatoztak itt: 1969-ben az év 365 napjából 228 napon át lőtték a szigetet különféle rakétákkal.
Ezt egy idő után azért megelégelték a helyiek is, 1970 nyarán ezért nagyszabású demonstrációkat szerveztek, hogy ezzel vegyék rá az amerikaiakat a katonai terület elhagyására. Hét hónapig tartó tiltakozásuk meghozta a gyümölcsét, így 1975-re a haditengerészet utolsó katonája is elhagyta Culebrát. A kiköltözés során azért jócskán maradt a szigeten a hadianyagból, különösen, hogy az amerikaiak nem igazán foglalkoztak a régebbi, rozsdásodó tankok elszállításával, sokat közülük úgy hagyták ott a tengerparton, ahogy legutoljára használták őket.
Fotó: Getty Images
A harci járműveket aztán az évtizedek során szinte felzabálta a rozsda és a sós tengervíz, a helyiek azonban szinte mindegyikre vidám, színes graffitiket pingáltak – és pingálnak azóta is – így az egykori harckocsikból mára turistalátványosság vált. Fontos, hogy aki esetleg ellátogatna erre a tengerpartra, még véletlenül se akarjon felmászni a tankok roncsaira, a sós víz által kikezdett fémlemezek ugyanis mára sok helyen elvékonyodhattak, amelyek egy ember súlya alatt beszakadva hatalmas pengeként akár életveszélyes sérüléseket is okozhatnak – arról nem beszélve, hogy az efféle roncsokat az utazók etikettje értelmében amúgy sem szabad megfogdosni, pláne megmászni.
A japán Jáde-part
A szigetország északi partján, Tokiótól nagyjából 300 kilométerre fekszik az úgynevezett Jáde-part, az évszázadok óta jelentős jáde-termeléséről ismert Itoigawa nevű város mellett. Az innen származó köveket már a maják és az olmékok is használták, de napjainkban is jelentős mennyiségű jádekövet exportálnak innen. Ennek egyik oka, hogy két tektonikus lemez találkozásánál fekszik, amelynek köszönhetően a közeli hegyekben több, könnyen hozzáférhető lelőhelyeket eredményez, sőt, a hegyekből lezúduló folyók rengeteg jádekövet hoznak magukkal, amelyeket szinte teljesen simára csiszol a víz, mire a partra elér.
A Hisui Kaigan néven is emlegetett jáde-parton emiatt egy időben szó szerint bokáig lehetett járni a féldrágakövekben. A XX. század végéig akkora volt itt a bőség, hogy a helyiek csak a legjobb minőségű jádeköveket vitték el, a többit visszadobták a vízbe. Ma már sajnos megritkult a mennyiségük, de aki nyitott szemmel jár, még ma is rábukkanhat egy-egy jellegzetes színű darabra.
1994-ben múzeumot is nyitottak a part közelében, ahol a legszebb darabokat lehet megtekinteni, de azt is vállalják, hogy a partról hozott köveket bevizsgálják, hogy valódi jádéról vagy csak egy zöldes színű moszattal borított kavicsról van-e szó. A múzeum látogatói 300 jenért – nem egészen 800 forint – pedig akár régészként is kipróbálhatják magukat, egy számukra rendezett ásatás keretében.
Még több strand az nlc-n:
- Négyezer forint is lehet a különbség a budapesti strandok belépőárai között
- Közeli tengerpart, mesés kultúra: ezért vedd az irányt Málta felé!
- Nyaralás 2021: Ciprusi strandok, ahol az egész család jól érezheti magát
