A Tó Öregje nevű vándorló fatörzs

Az Oregon déli részén fekvő, festői szépségű, vulkanikus eredetű Crater-tó az Egyesült Államok legmélyebb tava (és úgy általában is a világ egyik legmélyebb tava a maga 592 méterével), a vize pedig olyan valószínűtlenül és ragyogóan kék, hogy az már talán túlzás is. A tó azonban nem csak a puszta mérete és a szemkápráztatóan kék színe miatt érdemes a figyelemre , hanem azért is mert itt található az Old Man of the Lake, vagyis a Tó Öregje névre keresztelt, 9 méter hosszú (vagyis magas) fatörzs, amely minimum 1896 óta – de az is lehet, hogy még sokkal hosszabb ideje – lebeg kitartóan a vízen; ráadásul mindezt függőleges állásban produkálja, nagyjából 1,2 méter magasan a felszín felett, ami egészen fantasztikus teljesítmény.

A Crater-tó télen (fotó: Wikipedia)

Mi több: a Tó Öregje nem csak lebeg, hanem úszik is, vagyis időnként egészen váratlan helyeken tud megjelenni a tó bármely pontján (a hajósok egy időben rendszeresen figyelmeztették is egymást, hogy éppen hol látták felbukkanni a rejtélyes vízi tönköt). Ugyanakkor meglepően strapabíró, és akkor sem süllyed el, ha egy jól megtermett felnőtt férfi áll a tetejére; erről több fotó is tanúskodik, amiket például itt lehet megnézni, ezen pedig egy nő látható a fatörzsön:

A Tó Öregjét egy Joseph Diller nevű geológus fedezte fel 1986-ban, és az első, tudományos igénnyel készült tanulmányt is ő jelentette meg róla pár évvel később: ebben közzétette azt a megfigyelését is, mely szerint a facsonk öt év alatt körülbelül 400 métert tett meg a Crater Lake-ben. 1938 júliusától októberéig John E. Doerr  természettudós és Wayne Kartchner parkőr – szövetségi utasításra – naponta nyomon követték a Tó Öregjének útját. A körülbelül három hónapos időszak alatt nyolcvannégy különböző tartózkodási helyet dokumentáltak a tó körül. Doerr feljegyezte, hogy a fatörzs – amelyet néha összetévesztettek egy csónakkal vagy egy fehér pelikánnal – a megfigyelési időszak alatt sokat és időnként meglepő gyorsasággal utazott, és a kutató becslése szerint legalább 100 kilométert tett meg a tóban. Doerr megfigyelte, hogy az Öregember július és augusztus folyamán, valamint szeptember első felében szinte teljes egészében a tó északi felén belül haladt. Ez minden bizonnyal azt jelzi, hogy ebben az időszakban déli szél uralkodott, amelyet a kráter falai helyenként olyan mértékben eltérítettek, hogy számos örvény és keresztáramlat keletkezett; ez magyarázhatja az úszó tuskó folyamatos ide-oda mozgását. Fontos megjegyezni, hogy a tó északi partján kavicsból és törmelékből álló, hosszan elnyúló hullámteraszok figyelhetők meg. A teraszok, amelyek a déli parton nincsenek jelen, további bizonyítékai az uralkodó déli szélnek.

Itt érdemes talán egy kisebb kitérőt tenni, ugyanis nem csak a rönk szokatlan, hanem maga a tó is, amelyben lebeg. Ahogy az US National Park Service (kb.: Amerikai Nemzeti Parkszolgálat) honlapja is írja, a Crater-tó eredetileg teljesen kihalt volt, azaz egy halfajta sem őshonos itt: a tóban jelenleg élő fajokat 1888 és 1941 között telepítették be. Eredetileg hatféle halat próbáltak beköltöztetni, de csak kettő maradt meg, a szivárványos pisztráng és a vörös lazac. A Crater-tó viszonylagos kihaltsága adja hihetetlen színét. Ismét a parkszolgálat honlapjáról idézünk: „A vízmolekulák – vagyis a sima víz üledék, alga, növényvédő szerek vagy szennyezés nélkül – a kék kivételével a spektrum minden színét elnyelik. Ezek a hullámhosszok visszaverődnek, és a víz kéknek tűnik. Azaz a kulcs a viszonylag tiszta víz, és abból is sok kell, mivel rengeteg molekulaszükséges ahhoz, hogy az összes többi színt elnyelje. (A tóban 18,6 billió liter víz van, így ez ebben az esetben nagyon jól működik.)”

Tó Öregje (fotó: npca.org)

Körülbelül 120 méteres mélységben a Fontinalis nemzetséghez tartozó mohafajta nő, és ez csak a Tó Öregjén található meg a felszín közelében. Ez arra utal, hogy a rönk az elmúlt 120 évben kapcsolatba kerülhetett a tó mélyebb rétegeivel is. De vajon hogyan került függőlegesen a vízbe, és hogyan tudott ilyen sokáig így maradni?  A fizika szabálya szerint egy egyenletes sűrűségű úszó tárgy tömegközéppontja mindig magasabban van, mint a felhajtóerejének középpontja. Ez azt jelenti, hogy egy hosszú rönk tengelye vízszintes irányban, egy rövid rönk pedig függőlegesen fog úszni.

De akkor mi készteti függőleges irányba? Ahogy azt fentebb is említettük, erre még senki sem tudott egyértelmű választ adni. Néhányan azt feltételezik, hogy amikor több mint egy évszázaddal ezelőtt a tóba zuhant, sziklák gabalyodtak a gyökerei közé, és ezek a természetes rögzítési pontok azonnal függőleges irányba terelték a tuskót. Ezzel az elmélettel csupán az a probléma, hogy jelenleg ezeknek bizonyos köveknek az égadta világon semmi nyoma, és nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy valaha is ott lettek volna. Egy másik teória szerint eredetileg valóban a gyökérzetébe akadt sziklák állították függőleges irányba, ám ezekre már nincs szüksége, mivel az alsó része a víztől annyira elnehezült, hogy így is képes megtartani különleges pozícióját, a Crater-tó makulátlan tisztaságának köszönhetően pedig kivételes állapotban konzerválódott; de hát ez is csak feltevés.  

Szóval a rejtélyt 127 év alatt sem sikerült megoldani, és lehet, hogy ez már mindörökre így is marad.