Az édesanya adott erőt mindkét korababájának: ma teljesen egészségesek

Vannak magabiztos várandósok, akiknek eszükbe sem jut, hogy bármi baj történhet, és olyanok is, akik végigizgulják a terhességet. Egészen biztosan az utóbbiak közé tartozik minden olyan anya, akinek korábbi gyermekénél már gondok adódtak.

K. A.

2021. Február 20.

Szponzorált tartalom

A koraszüléstől sokan rettegnek – joggal, hiszen nagyon ijesztő, ha egy baba nem tölti ki a magzati korát, és félig éretlenül jön a világra. Nagyon sok múlik azon, hogy ez a terhesség melyik hetében történik: minél előrébb vagyunk, annál több az esély a túlélésre, és arra, hogy a pici behozza a hátrányt. A harmincadik, harmincötödik hét után már kevésbé ijesztő a dolog, ám a harmincadik hétnél korábban világra jött babák egészséges fejlődése igazi csodaszámba megy. Ez a cikkünk most szándékosan nem extrém esetet mutat be azért, hogy a szülők megértsék: bár nehéz helyzet minden koraszülés, nem feltétlen tragédia. A picik nagyon szépen képesek behozni a lemaradást – ez történt Kriszti mindkét gyermekével: ma már teljesen egészséges mind az öthónapos, mind az ötéves kislánya.

„Az első terhességem végig zavartalan volt. Épp ezért volt rémisztő, amikor a 32. hét egyik reggelén egyszer csak elfolyt a magzatvíz. Tudtam, hogy még nagyon korán vagyunk, ilyenkor még éretlen a baba, sok a kockázat. Azonnal rohantunk a kórházba, ahol nyomták belénk az antibiotikumot, de már nem lehetett mit tenni: világra jött Gréti.”

Ilyen picike volt Gréti – Fotó: magánarchívum

Kriszti a mai napig nem tudja, mi okozhatta a bajt, hiszen semmilyen tünete nem volt, és a három nappal korábbi orvosi vizsgálat sem jelzett előre semmit. A legvalószínűbb az, hogy valamilyen fertőzést kaphatott.
A legnehezebb rész ezután következett: a picike kislány három hétre inkubátorba került, ahol az édesanyja sokáig még csak meg sem érinthette.

„Egy hét után mertem megkérdezni, hogy benyúlhatok-e hozzá… napi húsz perc látogatást engedélyeztek csak, naponta vonatoztam az otthonunkból.”

Az orvosok nem biztatták a szülőket, a fiatal édesanya azt mondja, szándékosan nem ígérnek ilyenkor semmit, azt hangsúlyozták, hogy az első két hét kritikus. „Több ismerősömnek volt korababája, ők azt mondták, addig örüljek, amíg nem foglalkoznak velünk… ez be is igazolódott: akinek súlyos állapotú volt a babája, azzal órákat ott ült az orvos.”

A babák állapota itt még hullámzó. Grétinek is nehezen ment egy ideig az evés, anyukája úgy magyarázza, nem tudta még összehangolni a nyelést és légzést, olykor pedig légzéskimaradásai voltak. Egy szülő ilyenkor csak az „erőt küldheti”, és bízhat a javulásban.

Gréti és apukája – Fotó: magánarchívum

„Az a szerencse, hogy én pánikhelyzetben inkább megerősödöm” – mondja Kriszti. „Valahogy a rosszat nem is érzékelem. Nem láttam például kiszolgáltatottnak, elesettnek a lányomat, csak azt láttam, hogy milyen kis rózsaszín, milyen aranyos. Ha most visszanézem az akkori fotókat, az van bennem: hogy nem vettem észre, milyen fájdalmas az arca… valószínűleg akkor nem akartam látni – ez egyfajta anyai önvédelem lehet, hiszen erősnek kellett maradnom, hogy erőt adhassak.”

Gréti szépen fejlődött is, úgyhogy nemsokára átkerülhetett a koraszülött osztályra, ahová már édesanyja is elkísérhette. Hatalmas megnyugvás volt, amikor három hét után onnan is hazaengedték őket, Gréti pedig ma már ötéves, tökéletesen egészséges. Ám hiába volt minden rendben utólag, Kriszti és férje a szokásosnál is jobban izgult, amikor kiderült: jön a kis testvér.

Nagyon bíztunk benne, hogy ezúttal minden rendben lesz, de természetesen aggódtunk. Ahogy teltek a hetek, úgy mertük egyre inkább elhinni, hogy ő bent marad a végéig. Mikor kéthetente találkoztam az orvosommal, mindig együtt örültünk, hogy még egyben vagyok, és azt mondtam, úgy harmincnégy héttel látatlanban kiegyeznék…

Végül majdnem így lett: az orvos a harmincötödik héten magzati tachikardiát, vagyis rendellenes szívverést állapított meg. „Éreztem, hogy valami nem stimmel. Szikralátásom volt, és a babám is mintha nem jól mozgott volna. A kórházi kivizsgálásra már úgy küldtek, hogy rögtön a holmimat is vigyem, hátha ott kell maradni. Így is lett: CTG-vizsgálat után mondták, hogy azonnal meg kell operálni.”

Azt gondolnánk, ez rossz hír volt az édesanyának, ő azonban azt mondja, megnyugodott, mikor végre meglátta a kislányát, mert érezte, hogy nem jó neki odabent. „Harminc dekával volt csak nagyobb, mint annak idején a testvére, mégis, valahogy biztos voltam benne, hogy innen már minden rendben lesz. Aki szült már 32. hétre, az örül a 35-nek… Furcsa, de lelkiismeret-furdalásom volt, hogy ő tovább lehetett bent, hogy normálisabban indult az élete, mint a nővéréé, hiszen ő csak fél napot volt inkubátorban.”

Luca alig volt nagyobb a testvérénél – Fotó: magánarchívum

Tudjuk, hogy egy anya sem tehet róla, ha így alakul a terhessége, de sajnos az édesanyák többnyire nem így érzik. „Azóta sokukkal beszéltem, és nem ismerek olyat, aki nem magát hibáztatja. Azon gondolkodnak, mit rontottak el, szinte szégyellik a dolgot. Nem szabadna, hogy így legyen, és ezért a környezet is tehetne.”

Amikor egy „korababát” hazavisznek, ők általában még sokáig kisebbek egy átlagos újszülöttnél, ami miatt sokan kíváncsiskodnak. „Nálunk is ment a pusmogás, beszélnem kellett arról, mi történt, pedig még én sem dolgoztam fel, ez nehéz volt. Jó volna, ha a szülők inkább a gyerekükre tudnának koncentrálni ebben az időszakban.”

Krisztiék például késedelem nélkül vitték a lányokat különféle fejlesztésekre, megtettek mindent, amit csak lehetett. „Úgy voltunk vele, ne ezen múljon, hogy lesz-e bármilyen hátrányuk az életben. Szerencsére mostanra szuper mindkettő!” – meséli örömmel. Most már az öt hónapos Luca is befejezte a foglalkozásokat. Talán nem is gondolnánk, de a kicsik képesek még előnyt is kovácsolni a hátrányból. „Mindkét lányomon azt látom, hogy hatalmas belső erőt adott nekik az, hogy ezt át kellett vészelniük. Mennek előre gondolkodás nélkül, hatalmas energiájuk van. Nem nagyon van nekik lehetetlen, azt gondolom, igazán életrevalók lesznek!”