Ikrek a négyzeten

Névjegy: Maráczi László (36)
Foglalkozás: szabadúszó fotográfus, víz alatti fotós
Feleség: Varga Monika (33)
Fiúk: Bence Barnabás (5)
Marcell Márton (5)
Lányok: Bori Laura (3 hónap)
Kata Piroska (3 hónap)
Kedvenc időtöltés: természetjárás földön, vízen, víz alatt, levegőben, fotózás

Mónival, a feleségemmel mindig több gyereket szerettünk volna. Talán azért, mert mindketten egykék vagyunk, talán azért, mert mindketten nagyon szeretjük a gyerekeket. Ötről indultunk, ez volt az ő nagy álma. Én – bevallom – három lurkóval is kiegyeztem volna. Aztán, mint mindig, az élet döntött. Hosszas küzdelem után, néhány méhen kívüli terhességgel a hátunk mögött jutottunk el a Baross utcai női klinika asszisztált reprodukciós osztályára, hogy kimondják a végső szót: kezdhetjük a lombikprogramot!
Itt már szerencsére simán ment minden, orvosi szemmel nézve a könnyebb esetek közé tartoztunk – ha van ilyen egyáltalán. Amikor a beültetés előtt megnéztük a három osztódásnak indult sejtet, valami azt súgta nekem, hogy hamarosan eljön az a pillanat, amikor visszafordíthatatlanul megváltozik az életem. Apa leszek! Nagyon hamar kiderült, hogy mindjárt duplán.

Egyéves koruk után kezdődött
Tulajdonképpen a sok kérdésre, hogy nehéz-e ikrekkel, meg egyáltalán hogyan bírjuk, nem tudunk választ adni. Soha nem próbáltuk, milyen lehet egy gyerekkel. A két fiú megszületése után már azt is tudtuk, hogy még egyszer megpróbáljuk majd. Most, hogy itt vannak előttem a lányok is, azt gondolom, zseniális családtervezők vagyunk. Két fiú, két lány, két ikerpár – ritka véletlen!
Hogy megváltozott-e az életem? Dehogy! Szinte észre sem vettem a különbséget! Azért, ha jól belegondolok, a fiaim születése előtt ritkán ébredtem háromóránként arra, hogy meg kell etetnem valakit, és az is ritkán fordult elő, hogy esténként a szoba közepén lubickolva pancsikolok egy kisméretű műanyag kádban, netán az anyatej szinte minimális salakanyag-tartalmát és az ennek ellenére néha igencsak szagos csomagok érkezését elemzem.
Persze nem ezek jelentik az igazi változást. A valódi apaság számomra Bence és Marci esetében egyéves koruk után kezdődött, amikor már számított, ki az, aki verset, mesét mond nekik, kivel alszanak el, kivel mit csinálnak. A munkámból adódóan az első évükből négy hónapot Kanadában töltöttem. Klasszikus hétvégi apuka voltam, aki jó esetben a fürdetésre ért haza hét közben. Nem sokat voltunk együtt. Az mindenesetre tény, hogy a fiúk nagyon anyásak, bár ahogy nőnek, egyre jobban lazul ez a szoros kötelék. Mégiscsak apa az, akivel a nagy kádban fürdenek, akivel lovacskáznak és birkóznak, vagy aki megmutatja, hogyan repülnek a repülőgépek, és hogyan lehet víz alatt létezni.

Úton
Szerencsére Moni is azt vallja, hogy nem kell mindenről lemondani azért, mert az embernek gyereke született, így aztán hétvégenként néha összepakoltuk a családot, és elmentünk kirándulni az ország különböző tájaira – úgy, ahogy ezt előtte is tettük. Csak egy kicsit körülményesebben. Emlékszem például, amikor először utaztunk el egy hétre a kicsikkel. Az még csak a kezdet volt, hogy autót cseréltünk, mert vinni kellett a kádat, a járókát, a babakocsit, és az utóbbiakat dupla (iker-) méretben, de miután ezek mellé a többi szükséges kelléket is bepakoltuk, nem sokban különbözhettünk a hazájukat végleg elhagyni készülő emberektől.
Aztán lassan összementek a csomagok, a babakocsit felváltotta a kerékpár, eleinte csak a sajátunk a bébiülésekkel, aztán már négy. Végtelenül büszke vagyok arra, hogy megtanítottam a fiaimat biciklizni, hogy az elsők voltak kortársaik közt, akiknek a biciklijéről ünnepélyesen leszerelhettük a keréktámaszokat. Közben édesanyjuk a mindennapi élethez szükséges dolgokat tanítgatja nekik, de hát ki merné összevetni a biciklizni tudást az evőeszközzel való evéssel vagy a pohárból ivással?

Kire ütött ez a gyerek?
Érdekes a két fiú közötti különbség is. Kétpetéjű ikrekről lévén szó, két teljesen különböző személyiség, így aztán egészen másképp viselkednek. Azt mondják, hogy az egyik testben, a másik a személyiségében hasonlít jobban rám. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az erőszakosabb, akaratosabb Bence az én személyiségjegyeimet örökölte szerencsétlenségére, míg Marci inkább külsőleg hasonlít az apukájára. A hangulatuktól függ, hogy melyikükkel milyen módszerrel tudunk szót érteni, de most már az első dackorszak szépségeibe is belekóstolhattunk.

Ikrek újra!
Szóval éppen kikerülhettünk volna a nagyon kisgyermekes család nem mindig egyszerű helyzetéből, amikor úgy döntöttünk, újra megpróbáljuk a lombikprogramot. Szerettük volna, ha körülbelül három év van a testvérek között, de ez végül öt lett. Már nem is ért meglepetésként, amikor elmondták, hogy mindkét embrió megtapadt! Mivel ők is császárral születtek a Szent Margit Kórházban, ezért az apás szülésről le kellett mondanunk. Első pillanataikat azért így is láthattam, még ha egy üvegfalon túlról is. Köszönet dr. Sztanyik Lászlónak és a szülészeti osztályon dolgozóknak a sok emberségért és minden segítségért, amit kaptunk!
Bori és Kata éppen három hónaposak, most kezdik felvenni a kapcsolatot a külvilággal. Visszatért az esti pancsikálás, az éjszakai etetés, habár az tény, hogy Moni igyekszik minél kevesebbet „zaklatni” ez ügyben. Én továbbra sem ébredek fel a babasírásra, tehát simán megillethet a „legrosszabb szülő” jelző. Talán több más dologban is. Sajnos nem könnyű betartani a tervezett nevelési elveket, és a fegyelmezés sem egyszerű két egymást „rontó” fiúcska esetében. Határozott elképzelésem a tévézéssel kapcsolatban mára köddé vált, a készülék beköltözött a fiúk szobájába, igaz, egyelőre kizárólag mesecsatornát nézhetnek. A számítógépes játékok korlátozása még tartja magát, de ki tudja, meddig. Szeretnénk, ha inkább olvasnának a gyerekeink, de nem zárhatjuk el tőlük a jelenkor mindennapi eszközeit sem. Nem könnyű megtalálni az egészséges egyensúlyt.

Ötödik helyen
Saját családomban úgy szorultam le a dobogóról, hogy esélyem sincs visszakapaszkodni. Persze ötödiknek lenni sem szégyen, csak néha kellemetlen.
A fiúk is küszködnek az új helyzettel, pedig a lányok megszületése előtt és most is minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ne érezzék magukat háttérbe szorítva. Csak hát anyát most már négyfelé kell osztani, és ez nem könnyű.
Négy gyerekkel a mindennapi élet megszervezése jelenti a legnagyobb nehézséget. Szinte lehetetlen jól beosztani az időt, úgy megszervezni a dolgokat, hogy beleférjen a fiúk különórái mellé a lányok etetése is, főleg, hogy mostani munkámra nem a rendszeresség és a kiszámíthatóság jellemző. Ebben szerencsére sokat segítenek a nagyszülők. Moni szüleivel egy házban, az enyémekkel néhány kilométerre lakunk egymástól. Rájuk számíthatunk, ha moziba, színházba szeretnénk menni, bár mostanság inkább csak gyerekelőadásokra járunk.
Milyen kihívások várnak ránk később, például az iskolaválasztással kapcsolatban? Még elképzelni sem tudom ebben a pillanatban! Hogy miként fogjuk megoldani akkor az időbeosztást, az a jövő titka. Vajon a lányok is hasonlóan anyásak lesznek, mint a fiúk? És ha nem, akkor hogyan fogja ezt feldolgozni anyukájuk?

Maráczi László, Biatorbágy