Köztük csak a remény

Sok örökbefogadásra kész szülő vár a boldogító hírre, hogy mehetnek a gyerekért, miközben a csecsemőotthonok lakóinak egy része örökre „bennragad” a rendszerben. Egyes esetekben azért, mert a vér szerinti szülő nem mond le a gyerekéről, és időnként meglátogatja a kicsit. Hároméves kor alatt elég félévenként egyszer, efölött évente egyszer villámlátogatást tennie, hogy a gyerek család nélkül maradjon. Ám ha ez nem történik meg, akkor is bonyolult, hosszadalmas (és nem ritkán hamvába haló) hivatalos eljárás indul. Közben telnek az értékes hónapok a baba életéből…
A másik oldalon ott állnak az örökbefogadásra kész szülők. Gyámhivatali bejelentkezés, környezettanulmány, várakozás hónapokig, évekig. Aztán, ha fogy a türelmük, felkeresnek egy alapítványt.

A kétéves Adélnak ez a szerencséje. Anyukája, Draskóczi Ágnes meséli el történetüket.
– Az akkor ötéves Ádámnak szerettünk volna kistestvért. No, nem csak neki: mi is babáztunk volna szívesen. Kiderült, hogy csak komoly hormonkezeléssel lett volna némi esélyem egy újabb terhességre, ezért inkább az örökbefogadást választottuk. 2001 elején jelentkeztünk a Területi Gyermekvédelmi Szolgálatnál. Megfeleltünk a követelményeknek, lajstromba vettek minket. Aztán vártunk egy évig, hiába. Ők ajánlották, hogy keressünk fel egy örökbefogadással foglalkozó alapítványt, hátha több sikerrel járunk. A Gólyahír Alapítványról megtudtuk, hogy náluk van esély már meglévő gyerek mellé is kisbabát „kapni”. Ráadásul lehetséges a nyílt örökbefogadás, vagyis megismerhetjük a szülőket. A TEGYESZ-nél csak titkos örökbefogadásról lehetett volna szó. Márciusban telefonáltak, hogy született egy baba Szegeden. Nyolcnapos korában már itthon volt Adél. Az önkormányzat nagyon profi módon segített az adminisztrációban. Adél rendezett, ötgyerekes családban fogant. A hatodikat nem vállalták. A gyámhatóság irodájában találkoztam az anyával. Amikor kijöttünk, kitört belőle a zokogás. Megöleltem, beszéltem hozzá, vigasztaltam, aztán magam is sírva fakadtam. Azóta nem tartjuk a kapcsolatot. Sokan félnek attól, hogy később megkeresik őket a szülők, és követelőznek. Nálunk még arra is van esély, hogy a nagytestvérek kezdik keresni. Ez benne van a pakliban, tudni kell róla, de ezzel együtt is el lehet fogadni a helyzetet.
Ádám, a nagyfiú kezdettől fogva tudott mindenről. Talán nem hangzik jó hasonlatnak, mégis úgy gondolom: az állatok (három kutya, két cica) befogadása, gondozása jó bevezető volt. Megértette, hogy segítünk egy gyereknek és a mamájának is. Nem volt semmi titok, már Szegedre is lejött velünk, megölelte a pólyást, és sürgetett, hogy vigyük haza. Teljes mértékben a testvérének tekinti. A Mikulásnak is ezt írta: „A kishúgom csizmájába is tegyél ajándékot.” Adél amúgy apáért és Ádámért rajong. Fantasztikus élmény, hogy ilyen fontosak egymásnak.
Én persze a telefon után teljesen össze voltam zavarodva. Hiába vártuk sok hónapja, mégiscsak egyik percről a másikra lettem anya. Ráadásul azt is mondhattam volna, hogy nem kérem. Nincs döntéskényszer. És még egy hónapig vissza is adhattam volna! Persze nem adtuk. Pedig nagyon „nehéz” baba volt, többemberes gyerek. Most is olyan, hogy a sima falon is fölmászik. De nem bánjuk. Ő is érzi a határokat: ha kell, alkalmazkodik, akár egyedül is eljátszik. Természetesen megmondjuk neki, hogy nem én vagyok a szülőanyja. Ugyanúgy joga van ahhoz, hogy tudja, ahogy a születési idejét, nem titkolunk semmit a múltjából. Az ovis kor elejét tartjuk erre ideálisnak. Szerencsére aki kapcsolatba kerül velünk, nem csinál belőle ügyet, sőt sokan felnéznek ránk.

A szakadék két szélén
„A kapcsolatban bontakozó lélek”. Miközben Adél történetét hallgattam, egyfolytában ez a könyv járt a fejemben. Talán nem is lehet szebben megfogalmazni az apró gyerek lelki fejlődésének lényegét: nem a nevelési elvek, nem is a rendezett környezet vagy a szociális jólét formázza igazán, hanem kapcsolatai: a felé áradó szeretet, kötődése a szüleihez (nevelőjéhez). Ez adja meg azt a biztonságérzetet, amelyben teste, lelke egészségesen tud gyarapodni. A nemzetközi ajánlás (Gyermeki Jogok Egyezménye – UNICEF), és a hazai törvény (Gyermekvédelmi törvény) elsődlegesnek tartja a gyerekek alapvető érdekét, hogy családban nevelkedjenek. Biztató folyamatok indultak el az elmúlt években – mondják az illetékesek, a bürokrácia útvesztői azonban rendre gátolják, vagy legalábbis lassítják, hogy családba kerüljön a csecsemő. Ne felejtsük el, hogy a néhány hónapja született és előreláthatóan még hónapokig (évekig) csecsemőotthonban nevelkedő gyerek számára nem zajlik elég gyorsan ez az átalakulás, az ő órája már ketyeg. Éppen most telik le az az idő, amikor még képes lenne egészséges, egyszemélyes kötődést kialakítani. Éppen most vész el annak a lehetősége, hogy hasonló esélyekkel induljon a nagybetűs élet felé, mint családba születő társai.
Örökbe fogadni vágyó szülők és örökbeadással megmenthető gyerekek állnak egy szakadék két oldalán. Köztük csak a remény.

Csecsemőotthonok pedig nincsenek
Dr. Herczogh Mária szociológus közli velem ezt a meglepő tényt.




Csecsemőotthonok nem léteznek, legalábbis nem így hívják őket. Kisgyerekeket ellátó átmeneti intézmények működnek az országban, de sajnos változatlanul csecsemőotthonként, az „átmeneti” szó valódi jelentése egyáltalán nem érvényesül a gyakorlatban. A babákat csak rövid ideig lenne szabad ilyen körülmények között elhelyezni, ha nincs más megoldás, és egyben arra törekedni, hogy édesanyjukkal együtt kapjanak hajlékot, ellátást. Valójában a gyerekek 70-80 százalékának „megvan” az édesanyja, csak éppen nincs rá hely (vagy akarat), hogy együtt gondozzák őket. Az anyaotthoni ellátás ugyanis nem kifizetődő az intézménynek a jelenlegi szabályozás szerint. Egy csecsemő egyéves csecsemőotthoni gondozása hárommillió forintjába kerül az államnak. Ha kiszámoljuk, ez fedezné egy albérlet költségeit az anyának (családnak), és futná mellette színvonalas családgondozói szolgáltatásra is. A csecsemők, kisgyerekek elvileg csak akkor kerülhetnének csecsemőotthonba, ha más lehetőségük nincs: ha a család támogatása, a családgondozó szakszerű segítsége sem teremt gyereknevelésre megfelelő körülményeket. Tehát akkor, ha a gyerek testi-lelki fejlődése veszélybe kerül. Nagyon érzékenyen kellene elbírálni ezeket a helyzeteket, hiszen az intézménybe helyezés is veszélyt jelent a kicsi számára: Magyarországon a hivatalos szakmai álláspont szerint a gyereknek nem szabad érzelmileg kötődnie a csecsemőotthoni gondozónőjéhez. Komoly módszertani háttere van annak, hogy ezt milyen módszerekkel akadályozzák meg. Az indok: „Túl nagy veszteség lenne a gyerek számára, amikor el kell hagynia az otthont és a szeretett gondozónőt.” Ahogy az igazi szeretet kialakításának képességét, úgy a veszteség átélésének és feldolgozásának lehetőségét is elveszik tőlük: a tapasztalatok szerint egy életre.

Kitekintés
Dánia: összesen két, kis létszámú csecsemőotthon működik a sérült gyerekek számára. A gyerekek túlnyomó többségét képzett nevelőszülőknél helyezik el.
Anglia: nincsenek csecsemőotthonok, de a nevelőszülők kiválasztása és felkészültsége kívánnivalót hagy maga után, így nem ritka, hogy a gyerekek kénytelenek családot váltani.
Belgium: sok csecsemőotthon működik, mert nagyon erősek a szülői jogok, ezért nehéz örökbe adni a kicsiket. Erős az „intézeti lobbi”, mert sokakat anyagi érdek fűz az intézmények fönntartásához. (Magyarországon is hasonló a helyzet.)
Más nyugati országok: a gyerekek csecsemőotthonba kerülése csak nagyon indokolt esetben lehetséges, és túlnyomórészt valóban átmeneti, mert ez a legkevésbé költséges megoldás.

A Kismama ajánlata




– D. W. Winnicott: A kapcsolatban bontakozó lélek. Válogatott tanulmányok; szerkesztette: Péley Bernadette (Új Mandátum Kiadó, 2004)
– Kollár János: Ugye te vagy az igazi anyukám! (Medicina Kiadó)

Következő számunkban a nevelőszülők munkájáról olvashatnak. Az ő segítségükkel biztosítható, hogy azok a gyerekek is családban nőjenek fel, akikről nem mondott le a szülő.

Fotó: Rátkai Éva