AFRIKAI NAPLÓ 11 – A VISSZATÉRÉS

Hát itthon vagyunk. Picit vacogunk: induláskor 39 Celsius fok volt, ehhez képest még az „enyhe” itthoni tél is igencsak zimankós.
Giyanit elhagyva még egy napot Pretoriában töltöttünk – bérelt kocsi visszaadás, doboz könyv postázása, egyéb utolsó intézendők. A reptérre órákkal a szükséges előtt kimentünk, mert az ottani vámmentes boltban terveztünk egy nagyobb vásárolgatást. Aha. Csakhogy kedvenc légitársaságunk a kint létünk ideje alatt megváltoztatta, három kilogrammal csökkentette a bőröndönkénti súlyhatárt. Cseles! Őrült kipakolás, mi maradhat, minek muszáj jönnie, mit adjunk most hirtelen innen postára… gyerekek közben egyre fáradnak, éhesek. Újra mérés, még mindig sok, tovább pakolás, már minden cuccunk szanaszét… bemondják, hogy tizenöt perc múlva indul a gép … huh, bejutottunk. Vásárlás?? Még pisilés se, majd felszállás után. És persze újfent nem egymás mellé szóltak a jegyek, de ezen már meg sem lepődtünk. A steward vonakodva átszervezte az ülésrendet, majd alpári stílusban biztosított, hogy ha a gyerekek a földön a lábunknál fognak aludni, ő állandóan ébresztgetni fogja őket. Ezek után már csak a párizsi kifutópályán való egy órás, mindenféle magyarázat, frissítő, sós mogyoró nélküli várakozás volt rossz, az út többi része sikeresnek mondható. Mindenesetre hazatérve családomat felhatalmaztam, hogy ha még valaha arra vetemednék hogy Air France-szal akarjak utazni, minden erővel tartsanak vissza.
Lassanként megszokjuk az itthonlétet. Patriknak minden teljesen idegen, egy év

alatt mindent és mindenkit elfelejtett. Ettől kicsit nyűgös is lett, de remélem hamar kiheveri. Kendrát is érik meglepetések: pár napja már itthon voltunk, mikor egyszer az autóba szállva megdöbbent, hogy „De Mami, itt a rossz oldalon van a kormány!” Jártunkban-keltünkben is rácsodálkoznak erre-arra: egyszer délben épp egy templom alatt sétáltunk mikor megszólaltak a harangok – mindkét gyerek felkapta a fejét, hogy ez meg mi? Nekem csak akkor tűnt fel, hogy hiszen tényleg, majd egy éve nem hallottam harangszót.
Az élet apró örömei-kényelmei is folyton elkápráztatnak: reggelente valódi filteres kávét iszunk, van kenyérpirítónk, a nappaliban műanyag székek helyett kényelmes heverőről nézhetjük a tévét, és a mosógépbe se nekem kell a vizet töltögetnem, automatán elintéz mindent. Víz is volt még eddig minden este. És persze nem mászkálnak szanaszét a mindenféle soklábúak. A gyerekszobában kószált ugyan a plafonon egy apró pókocska, de azon családilag csak nevettünk, hogy „Nézzétek, milyen kis aranyos!” A lábasaimat néhány napig főzés előtt reflexből kiöblítettem csótánykakitól megszabadulandó, de aztán erről is leszoktam.
Ugyanakkor furcsa üresség van bennünk, „honvágyunk” van Afrika után. Már most hiányzik az ottani egyszerűség, nyugalom, az eleinte oly nehezen megszokott, de azután nagyon is értékelt lassú, békés tempójú élet. Nehéz újra visszatérni a városi pörgésbe – nem is vagyunk biztosak benne, hogy feltétlen akarunk, pedig muszáj lesz. Hiányzik a sok-sok napsütés, az állatok, a természet is, na és természetesen a kinti barátok, hiszen a tíz hónap alatt jó néhány mély barátságot is kötöttünk. És persze már most utálom a reggelenkénti öltözködést: egyszerű short-póló helyett a sok-sok réteg, kabát, sapka, sál, csizma… mire mindkét gyerek indulásra kész, én leizzadok!
Kendra máris újra ovis: bementem beszélni az ovónénikkel a januári jövetelről, vittem őt is magammal, mire a terembe lépve közölte, hogy akkor ő most marad. Maradt. A karácsonyi műsorban már lelkesen részt vett – jól csinálja, idén két ovis karácsonya is van! Úgy tűnik nem felejtette el az itteni barátokat, és azok sem őt. Csak még olyan apróságokat kell megszoknia, hogy itt igenis hordunk cipőt, nem kell egész nap mezítláb szaladgálni, és nem kell folyton hiénákról meg varacskos disznókról beszélni, mert igen sokan nem tudják mi az. De azt hiszem, az ő visszaszokásával nem lesz baj.




Brandon szorgosan írja a disszertációját, bár azt mondja, az afrikai falvakban való adatgyűjtést jobban élvezte. Az én napjaim jó része a dobozok kipakolásával telik – nem is rossz, sok mindent elfelejtettem hogy van, és csupa öröm, mikor előkerül. Persze nem bánnám ha már minden a helyén lenne, és mikor kis családom többi része lelkesen tárgyalja, hogy de jó lenne megint repülőre ülni, és hová is mennénk legközelebb (leginkább vissza Afrikába), akkor én azért csendben megjegyzem, hogy oké, de a háztartást most valaki más pakolja össze…
Ezzel együtt én is visszamennék bármikor. Valóban egy gyerekkori álom megvalósulása volt ez az év, és ez azt hiszem, keveseknek adatik meg. Jó újra itthon, de a szívem egy része Afrikában maradt. Persze ki tudja mit hoz a jövő … talán egyszer még lesz folytatás!