Napi mese: Bárány Boldizsár

Bárány Bertalan az apja.

Borbála az édesanyja,

s tudja fű-fa-kismadár:

ő meg Bárány… (be-e-e)

Bárány… (hát te tudod-e?)

Bárány… (mi is a neve?)

Bárány Boldizsár.

Mint a hó, fehér a gyapja,

van cipője, zöld kalapja,

vállán uzsonnáskosár, iskolába

mégse jár,

csak az éren, csak a réten,

a tónál, a faluvégen

meg az erdő hűvösében

futkos, kóricál,

Boldizsár,

Boldizsár,

Bárány Boldizsár.

Bertalan, az édesapja,

nem ezt a példát mutatja,

sürgölődik untalan,

mindig tenger dolga van,

mert hogy kovács Bertalan.

Üti a pörölyét – csattan.

Nyomán a szikra kipattan,

száll a szikra, száll,

mint a fénybogár,

dübörög a pata,

fut a sok paripa,

csattog a kalapács,

kalapál a kovács.

Megpihen ebédre,

beül a konyhába,

csillog az edénye,

úgy várja Borbála.

Amikor jóllakik,

akkor se nyughatik,

dehogy ül egy helybe,

bemegy a műhelybe.

Dolgozik Bertalan,

mindig jókedve van:

csattog a pörölye – csatt!

jó volt a derelye – csatt!

Dagad a köténye,

alig fér beléje

s munka közben dudolász

Bertalan kovács.

Látod ott a ludakat?

Falu végén kis patak,

fodros tükrén ringanak,

mint a csolnakok.

Lúd Lőrinc most érkezett meg,

köszönget az öregeknek,

kíván jó napot.

Szárnya alatt palatábla,

pirul minden tolla szála,

azt mondja, az iskolában

jó jegyet kapott,

szépen olvasott.

“Nagyra nőjél! –

mondja bátyja. –

Vártunk tejfeles tokányra,

itt a villa, itt a kés;

moss kezet, de el ne késs!”

Vízen abrosz, rajta tálka,

abban tejfeles tokányka,

ennék Lúd Lőrinc családja,

ennék ám, csakhogy hiába,

mert egy kő úgy eltalálja,

hogy cseréppé hull a tálka,

a szép abrosz elsüllyed,

tejfel festi a vizet,

ha ki enni még akar,

merüljön le, mint a hal,

mi a tokányból maradt,

ott úszik a víz alatt.

Az eltűnt ebéd nyomába

tűnik Lúd Lőrinc családja,

lenn a feje, fenn a lába,

zsíros lett a palatábla,

jaj, mi lesz az iskolába?

Legörbül a Lőrinc szája,

úgy bámul a zsírra;

nincs tokány, nincs a tálka,

s milyen ez a palatábla!

Dörzsölgeti sírva.

“Hahaha!

Hehehe!

Ez mi, vajon tudod-e?

Nevetés. De ki lehet?

A más kárán ki nevet?

Látják ám a messzilátó,

napra hágó, holdra hágó,

nagyüstökű fellegek!

Fűzfa mögött ki dobog?

Azt a követ ki dobta?

Ki az, aki a parton

ólálkodik titokba?

Ki az, ki miatt

Lőrinc nem eszik,

s Lúdék a tokányt

estig keresik…

Van cipője, zöld kalapja,

vállán uzsonnáskosár,

fütyörész, s már messze jár,

a réten, az erdőszélen,

a tónál, a faluvégen

meg a berek hűvösében

futkos, kóricál,

hogy kicsoda: tudod már.

Bárány Boldizsár.

Szabó Magda: Bárány Boldizsár, Európa Kiadó.

Illusztrálta: Szalma Edit