Nem is létezik anyai ösztön?

Egy terhes kismama rengetegszer hallja azt, hogy majd a szüléskor felébrednek az anyai ösztönei, és természetes módon jön majd, hogyan gondoskodjon a babájáról, mert a nőkben kódolva van a gondoskodás.

Ez azonban nem igaz – állítja Dr. Gillian Ragsdale biológiaprofesszor, aki szerint az anyai ösztön fogalma csak a kulturális kondicionálás eredménye, nem pedig biológiai eredetű, valós ösztön.

Károsnak tartja, hogy még mindig ilyen erősen él ez a tévhit az emberekben, mert az anyai ösztön ideájával teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak maguknak az anyák, és kizárják az apákat a baba gondozásából.

Amikor azt mondják, hogy az anyai ösztönünk majd irányít minket, akkor arra asszociálunk, hogy az anyák mind önzetlenül, feltétel nélkül szeretnek, egyből, ösztönösen érzik, hogyan kell fogni, etetni és megnyugtatni az újszülöttet, pedig ez egyáltalán nincs így. Az anyaságba is bele kell tanulni, tapasztalati úton, nem pedig jön magától.

Képünk illusztráció (Forrás: iStock)

Ha pedig teljesíthetetlen elvárásokkal vágunk bele az anyaságba, annak csak az lesz a vége, hogy elégedetlenek leszünk, rossz anyának érezzük magunkat, mert fogalmunk sincs, hogyan kell mellre tenni a babát és miért ordít keservesen már két órája az egyhetes újszülött. Pedig ez utóbbi a természetes, hogy nem tudjuk az elején, mit kell csinálni, nem pedig az, hogy telepatikus képességeket várunk el magunktól.

„A társadalmi elvárásoknak hatalmas erejük van – mondta el Dr. Ragsdale, aki két gyermek anyja. – Az anyai ösztön ideája elveszi a praktikus gondolkodás nagy részét az anyáktól.

Kihagyják az apát, nem merik rábízni az újszülöttet és nem kérnek segítséget, amikor szükségük lenne rá.”

A professzor hozzátette még: általános tévhit, hogy az ember ösztönlény lenne. Állítása szerint a főemlősöknek nem igazán vannak ösztöneik, minket a neocortex (az agykéreg legfejlettebb része) irányít, tanulással, tapasztalatszerzéssel biztosítjuk magunknak a túlélést, nem pedig ösztönök alapján, mint az állatok. Ez felelős azért is, hogy sokkal inkább képesek vagyunk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, mint például a szülői szerephez. Nem ösztönből, hanem úgy, hogy beletanulunk, miközben átéljük, és tapasztalatokat szerzünk.

A nem létező ösztöneinknek semmi dolguk tehát azzal, milyen anyák vagyunk. A szülés utáni bénázás teljesen természetes, és itt az ideje belátni, hogy nem anya a család irányítója, mert az apáknak is minden eszközük – agykérgük – és képességük megvan ahhoz, hogy megtanulják, hogyan kell egy babát gondozni. És semmi szükség arra, hogy az anyai ösztön ideájával a bűntudatot és a tökéletes anya képét tápláljuk az anyákba.