Család

Gyere, kicsim, sírj a karomban

Áron, féléves kisfiam öt hetes koráig "jó baba" volt. Aztán csillapíthatatlanul sírni kezdett, én pedig, mint odaadó és kompetens anyuka, mindent megtettem, hogy abbahagyja.

Kilométereket gyalogoltam vele a lakásban és az utcán, órákon keresztül táncoltam vele, énekeltem neki, függőágyban ringattam, és persze szoptattam és szoptattam. Három hónapos korára a gyerekem újra „jó baba” lett. Csak épp nem akarta sehogy sem felfedezni a kezecskéit, utánanyúlni
a tárgyaknak, nem mutatott érdeklődést a mozgás iránt, inkább egyre csak az ökleit tömte a szájába, és mintha feneketlen lett volna a gyomra: mindig – éjjel is többször – enni kért.


“Megszokja majd és követeli”

Próbáltam megosztani rossz érzéseimet a családdal, kisgyerekes barátnőimmel, védőnőmmel, és sorra kaptam az olyan válaszokat, hogy „a fiúk lassabbak”, „biztos jön a foga”, meg „majd ha már szilárdat is eszik, jobban fog aludni”. Emellett óvtak attól, hogy továbbra is annyit foglalkozzam vele, mert azt „megszokja és majd követeli”.
Valahogy egyik válasz sem nyugtatott meg, mert Áronnak csak nem bújt ki a foga, és azt sem akaródzott elfogadnom, hogy az embergyerekek születetten manipulatív kis lények, akik legszívesebben csak a szüleik vérét szívják, ha lehetőségük van rá. Ahogy azt sem, hogy a kisbabák a szokások és az ismétlődések rabjai lennének.


…hogy ne legyen bajuk…

A megvilágosodás akkor öntött el, amikor az interneten rátaláltam az Aware Parenting Institute (Éber Nevelés Intézet) honlapjára, és megismerkedtem Aletha Solter munkájával. Az alapgondolat annyira egyszerű és magától értetődő, hogy ma már csak azt nem értem, miért nem volt ez számomra (és más számára sem) mindez világos a kezdetektől.







A történetemet elindító cikkek elérhetősége az interneten:
• Éber nevelés (angol és német nyelven »
•  Marion Badenoch Rose cikkei » 

A kisbabák két okból sírnak. Az egyik, ha valamilyen azonnali igényük, alapvető szükségletük van: enni kérnek, melegük van, testközelségre vágynak, valamilyen kényelmetlenségtől akarnak megszabadulni. Ilyenkor kommunikálnak, üzennek. A másik ok, ha azért sírnak, hogy a feszültségüket levezessék, a feszültségtől megszabaduljanak. Ilyenkor gyógyulnak. Nem azért sírnak, mert bajuk van, hanem azért, hogy ne legyen bajuk.

Most persze két kérdés is adódik: ugyan mitől lehet stresszes egy kisbaba, akinek annyi dolga van csupán, hogy egyen, játsszon és aludjon? És a stressztől miért épp a síráson keresztül kellene, lehet megszabadulnia?


Aletha Solter a kisbaba feszültségének forrásait hat csoportba osztja.
Egyrészt ott vannak a mindennapok eseményei: túl sok inger (látogatók, bevásárlás, rádió, testvérek játéka stb.); ijesztő helyzetek (pl. elválás a szülőtől, gondozótól, akár csak rövid időre is); annak a feszültsége, hogy a szükségletei nincsenek azonnal kielégítve (várnia kell, amíg anya ölbe tudja venni, vagy meg tudja etetni); fizikai fájdalom (megüti magát); a fejlődéssel együtt járó frusztráció (már szeretne mászni, de még nem sikerül). Ha belegondolunk, ugyanezek a típusú események a felnőttek életében is stresszhelyzeteket teremthetnek.
Idegesek leszünk a bevásárlóközpontban a túl nagy zaj és az áttekinthetetlen kínálat miatt, „belebetegszünk”, ha távol vagyunk a szerelmünktől, figyelmetlenebbek leszünk, ha egy előadás során nem tudunk kimenni pisilni. Az utolsó két csoportba a magzati állapotban elszenvedett stressz (pl. nem kívánt terhesség, vagy betegség gyanúja) és a születési trauma tartozik.


Már a magzatkorban is…

Szerencsére kezd egyre elfogadottabb lenni az a tény, hogy már a magzat is rendelkezik pszichével, tapasztalatokkal, és hogy mindez kihatással van az ember későbbi életére. (lásd pl. Hidas-Raffai: Lelki köldökzsinór). Annál is inkább, mivel ezek az események, ahogy a megszületésünk is, még a nyelvi készségek kifejlődése előtt vésődnek be, és így a tudatos énünkkel nem érhetők el, nem dolgozhatók fel. Így aztán úgy programozzák, befolyásolják életünket, hogy annak nem is vagyunk a tudatában.


És hogy jön be a képbe a sírás? Ezt a kérdést három oldalról is érdemes megközelíteni. Elsőként leírom, amit az interneten olvastam: William Frey, biokémikus, olyan hormonokat talált a könnyekben, amelyeket az emberi szervezet stresszhelyzetekben termel. Ezek a hormonok segítik az embert a kiélezett helyzetekben a megfelelő viselkedésben (pl. ha veszély fenyeget, a szívünk gyorsabban ver, több az oxigén a vérünkben, izmaink nagyobb munkát tudnak végezni, gyorsabban elfutunk, vagy vehemensebben megküzdünk). Ugyanakkor ezek a hormonok más, nem veszélyt jelentő helyzetekben hátráltatják mindennapi működésünket, mert feszültségben, készenléti állapotban tartanak bennünket, így nem tudunk figyelni, pihenni, aludni, az intimitásban feloldódni. A könnyekkel viszont ezek a hormonok távoznak a szervezetünkből, és így visszaáll testi és lelki egyensúlyunk.


Mikor mindezt egy barátomnak meséltem, azt válaszolta: „na jó, de vannak a sírásnál konstruktívabb módok is a feszültség levezetésére.” Igaza van. Mi felnőttek kenhetjük-vághatjuk a fallabdát, vagy kifesthetjük magunkból, esetleg kevésbé konstruktívan dührohamot kaphatunk. Ám egy újszülött még mozogni se nagyon tud. Neki egyetlen eszköze van: a sírás. (Később aztán ő is püföli a játékait, és mint az őrült, tud ficánkolni.)


Mi a sírás?

Ám a sírás jóval több, mint csupán az érzelmi feszültség levezetése. A sírás az érzelmek kifejezésének és megélésének is eszköze. Ha akkor sem hagyjuk sírni a babát, amikor sírásával nem üzenni akar, hanem valamilyen stresszből, traumából próbál gyógyulni, akkor a baba jószándékú segítségünkkel fénysebességgel alakítja ki magának az elfojtás első mintáit. Áron, az én kisbabám, akinek még most is bőven van mit kisírnia magából (egyedül vállaltam, sürgős császármetszéssel koraszülöttként érkezett, egyhónapos korában agyvérzéssel kórházba került), három hónapos korára megtanulta, hogy „anya nem szereti, ha sírok, az erős érzéseket meg kell próbálni távoltartani”, és az energiáit, amit egy kevesebb stresszt és traumát megélő kisbaba a világ és önmaga felfedezésére fordít, arra használta fel, hogy a kis ökleivel szó szerint magába fojtsa a fájdalmát.


Vedd öledbe a babádat!

Mikor ezt megértettem, egyszerre öntött el a megbánás és a megkönnyebbülés. Nem volt egyszerű beismernem magamnak, hogy a legjobb szándékom (jaj, csak ne sírjon a kisbabám!) és a tudatlanságom, információhiányom együtt mennyi kárt okozhatott a fiamnak. Másrészt kezemben volt a megoldás: csak az ölembe kell vegyem, és hagynom kell, hogy sírjon, és minden bajából meggyógyul.


Mert azt ki kell emelnem, hogy ez a megközelítés nem azonos azzal a régebbi gyereknevelési elvvel, hogy a babát, ha látható baja nincs, hagyni kell sírni a kiságyban. Felnőtten vagy gyerekként, ha a fájdalmunkat egyedül kell megéljük, akkor az az elszakítottság, kitaszítottság, reménytelenség érzését teremti meg, azt az érzést, hogy „nincs segítség, egyedül vagyok a világban”. És persze ez az érzés negatívan befolyásolja emberi kapcsolatainkat és viszonyunkat az élethez, a világhoz.


Ha viszont a kisbaba a karjainkban sírhat, akkor fantasztikus útravalót kap későbbi életéhez: érzelmi műveltséget. (Persze még sok más egyéb feltételnek is teljesülnie kell, pl. erőszakmentes nevelési módszerek.)


Mivel megéli, hogy a szülei teljesen elfogadják őt minden érzésevel együtt, ezeket önmagában is elfogadja. Olyan felnőtt lesz, aki képes megélni saját érzelmeit, tudatában van saját lelki történéseinek, élő kapcsolata van a saját lelkével. Megtanulja erős érzéseinek kezelését, és nem ijed meg, ha más dühöt, haragot, féltékenységet, stb. mutat iránta. Olyan felnőtt lesz, aki képes lesz az együttérzésre, az empátiára, hiszen maga is ismerni fogja és el fogja tudni fogadni a nehéz érzéseket. Képes lesz valódi kötődésre, bensőséges emberi
kapcsolatok kialakítására, hiszen nem lesz a lényének olyan része, amiről tudatosan, vagy tudatalatt úgy érezné „ez nem fér bele, ezt nem mutathatom meg”. Olyan ember lesz, aki a jelenben tud élni, aki élete tevékenységeit nem függőségben végzi (pl. maratont fut, TV-t néz, iszik, szexel, hogy ne kelljen saját „rossz” érzéseivel szembesülnie), hanem magáért azért az örömért, amit mindez számára nyújt.


Egészen addig, míg először nem sírt Áron a karjaimban, azt hittem, én elfogadom és szeretem őt, és hogy már biztos, szoros kötődés alakult ki közöttünk. Aztán mikor tényleg ott hányta-vetette magát az ölemben, és torkaszakadtából ordított, megértettem, hogy itt kezdődik a valódi elfogadás, a valódi szeretet. Ha nem jön el ez a felismerés az életembe, valószínűleg én is tanácstalanul nézném egy év múlva, hogy a gyerekem, minden szerető igyekezetem és jó példám ellenére, megállíthatatlanul harap, rúg, vagy egyre kevésbé örül a testi közelségnek, nem néz a szemembe, stb. (Még persze megtörténhet…)
Vagy nem érteném, miért lett kistakaró- vagy játékállat-függő. Értetlenül állnék a dolog előtt, és talán még azt is gondolnám: lám azoknak volt igazuk, akik azt mondták, a gyerekek betörni való barbárok, akiknek agresszív és romboló ösztöneit a szülő feladata megzabolázni. (Amelyik ideológia persze legitimálja az ellenük elkövetett erőszakot, hatalmaskodást.)


Pedig az agressziója, és az, hogy kerüli az intimitást, két ok miatt is érthető lenne. Az egyik az, hogy „az energia nem vész el, csak átalakul”. Mindaz az érzelmi feszültség, amit nem sírhat(ott) ki magából, amit nem fejezhetett ki annak, ami az volt, az valamilyen más formában kell utat találjon. Ez lehet agresszió, de lehet betegség is, vagy túlzott ragaszkodás egy játékhoz, esetleg állandó rohangálás, hiperaktivitás.


A másik ok – ahogy azt én értem – az alapvető emberi szükségletekkel van kapcsolatban. Azzal a legtöbben egyetértenek, hogy ide tartozik az élelem és más alapvető testi szükséglet, az intimitás (kisbabáknál mindenképp testi közelség, de szerintem felnőtteknél is, csak nem olyan kultúrában élünk, ahol sokat megérintenénk egymást), az autonómia – függetlenség és önrendelkezés, a biztonság… (most több nem jut eszembe). De miért ne tekinthetnénk úgy a feszültségtől való megszabadulásra is, mint alapvető emberi szükségletre? Vagy úgy is mondhatjuk: energiaháztartásunk egyensúlyban tartása alapvető
szükséglet. Ha ez nem valósul meg, annak ugyanolyan káros következményei vannak, mint ha éhezünk, vagy háborúban élünk. Lelki és testi egyensúlyunk megborul. És bár mi, anyukák igyekszünk az összes ismert babaigényt kielégíteni, mivel erről az utóbbiról nincs tudomásunk – hogy a kisbabának sírnia kell, hogy megszabaduljon a feszültségtől –, ebben nem is segítjük őt. Sőt, mint azt én is tettem, gátoljuk. Utána viszont nem csoda, ha a gyerekünk agresszívan
viselkedik velünk szemben, hiszen egy alavető emberi igénye kielégítésében akadályozzuk. Képzeljük el, mit érzünk az iránt a vendéglős iránt, aki szükségünkben nem engedi, hogy a WC-jét használjuk. Frusztrációt és dühöt.


El nem sírt könnyeink

Valahol a történetem elején a kisbaba sírva gyógyulásának gondolatával kapcsolatban azt írtam: „ma már csak azt nem értem, miért nem volt ez számomra (és más számára sem) mindez világos a kezdetektől”. Nem mondtam igazat, nagyon is értem. Az első héten, amíg Áron a karjaim közt ordított, nekem is potyogtak a könnyeim. Szörnyű volt a kisfiam fájdalmát látnom, főleg, hogy úgy éreztem, ennek egy része az én döntéseim következménye. De méginkább azért fojtogatott a sírás, mert az ő fájdalma azonnal megidézte az én
fájdalmas érzéseimet is. A jelenre vonatkozóakat is, és méginkább gyerekkori sérüléseimet. Saját el nem sírt könnyeim tolultak fel bennem, és csak nehezen tudtam emlékeztetni magam, hogy ez most „az ő köre”, és az én feladatom itt annyi, hogy együttérző tanúként elismerjem a fájdalmát, és szeretetemről biztosítva segítsem az „átkelését”. Megfigyeltem, hogy ha a gondolataim
elkóborolnak, vagy nem tudok teljes empátiával felé fordulni, mert az annyira visszavet a saját fájdalmamba, akkor ő sem tud úgy sírni, olyan mélyről, ahonnan tényleg felszakadnak a letapadt gennyes varratok. Ez főleg a sírások kezdetekor igaz, amikor még csak elindulóban van az úton. (Nyolc napba telt, amíg Áron újra megtanult igazán sírni.)


Rádöbbentem: amit eddig nem tettem meg magamért – mert nem voltam magamnak annyira fontos, hogy végre feldolgozzam a sérüléseimet, és élni, ne csak túlélni tudjak -, azt most mindenképp meg kell tennem, ha nem akarom elszalasztani annak a lehetőségét, hogy valódi kapcsolatot alakítsak ki a fiammal. Mert az intimitás, a szeretet lényege, hogy a lelkem legbelsőbb kertjéből kapcsolódok a másikhoz. De ha ott fájdalmas érzések vannak, amikkel nem akarok találkozni, akkor elkerülöm ezt a helyet, és így a valódi szeretet
megtapasztalását is.


Együtt sírunk

Áronnal most már közel három hete „sírunk”. Hogy ez hogyan történik?
Amikor látom rajta a feszültség jeleit (nem érdekli semmi 30 másodpercnél tovább, mindent megrágna, nem létesít szemkontaktust, esetleg nyűgös, stb.), akkor egyszerűen az ölembe veszem, és azt kérdezem tőle: „sírnod kell, kicsim?”. Nem próbálom elterelni a figyelmét, nem táncolok vele, nem szoptatom meg, nem megyünk vendégségbe. Ha valóban sírnia kell, akkor elkezd ráhangolódni a sírásra (puffog, mint egy vipera, ide-oda dobálja pici fejét), és 3-20 percen belül eljut a mélyről jövő, felszabadító síráshoz. Ha még nem kell a feszültséget kiadnia, akkor csak örül, hogy kicsit anya ölében van, majd érdekesebb dolog után gurul. Van, hogy 5 perc múlva ismét látom a feszültség jeleit, és felajánlom, sírjon az ölemben, és akkor már sír is.


Felhívtam egy ausztrál tanácsadót a témában, akire szintén az interneten találtam rá. Azt mondta, ilyen traumáknál, amik az én fiamat érték – attól függően, hogy naponta mennyit sír a baba -, úgy 6-10 hétig is eltarthat, amíg kisírja magából a vele történtek érzelmi feszültségét. Utána viszont már csak az aznapi stresszadagtól kell, hogy megszabaduljon.


A három hét alatt Áron, aki addig nem tudott fordulni sem, megtanult ide-oda gurulni, közlekedik, elmélyülten játszik, ha dolgom van, egyedül tudom hagyni rövidebb időre. Abbahagyta az ujjszopást és a tárgyak állandó rágását, és mikor nem sír, akkor sokkal éberebb és aktívabb.


Mostanra kicsit eltévedtem ennek az írásnak az egyre személyesebb hangvételében, és nincs is kedvem visszatalálni magának a megközelítésmódnak az ismertetéséhez. A háttérben Sting szól, a Fragile, amit én mindig nagy átéléssel hallgattam. De most már sokkal több reményt hallok bele, mert tudom, hogy amellett, hogy törékenyek vagyunk, mindannyiunknak megvan a képessége a gyógyulásra is, és gyerekeinknek nem is kell vele 20-30 évet várniuk, és a pszichológusuknak, kineziológusuknak, sámánuknak vagyonokat
kifizetniük. Elég, ha a karjainkban tartva hagyjuk, hogy a beléjük, belénk épített program szerint működjenek. Megdöbbent a tény, hogy mint kisbabák tényleg ennyire tökéletesnek születünk. Tudjuk, mire van szükségünk. Nekem pedig, mint szülőnek, az a dolgom, hogy bízzam a kisbabámban, hagyjam, hogy vezessen, és azzá legyen, akinek valójában született.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése