Utódvédharcok

Volt, aki egészen konkrét tanácsot adott, volt, aki együtt érzett, volt, aki tanítgatott, és olyan is, aki egyszerűen csak egy jópofa történettel próbált vigasztalni. Persze vigasztalni nem igazán kell, de minden szó jólesett. Noha az internetes felületek befogadóképessége korlátlan, az olvasók figyelme (és ideje) véges, ezért aztán kénytelen voltam szelektálni a levelek között. De minden egyes nekem írt e-mailt becsülettel végigolvastam, minden tanácson elgondolkoztam, és mindenkinek köszönöm, hogy írt. Azt javaslom, vegyünk sorra néhány példát. Lássuk, ti hogyan csináljátok – és én hogyan csinálhatnám jobban.

Angéla

Amikor azt hiszem, nekem nehéz, mostantól rá fogok gondolni. Angéla ugyanis két gyerek dackorszakával küzd: egy kétévesével és egy ötévesével – egyszerre. Egy bejáratott és személyesen kipróbált elmélet- és gyakorlatrendszert osztott meg velem, amely az inspiráción („siessünk, és akkor lesz időnk megnézni a kiskutyákat/enni egy fagyit…”) és a harc értelmetlenné tételén (visszaemlékezés saját kisgyerekkori durcáinkra, ellágyulás a szurtos-harcos gyerekarc láttán, és meglepetésként egy nagy puszi) alapul. Ha nincs ellentábor, akkor küzdeni sincs kivel. Logikus.

Tünde

Tünde szerint néha bizony hagyni kell, hogy a víz legyen az úr. Még akkor is, ha magunkkal kell szembeszállni érte. Tünde egy kicsi és egy nagylány édesanyja, aki nemrég átszervezte a délelőttjét, amikor az ötéves egy igen mozgalmas reggelen egyszer csak bejelentette, hogy ő is szeretne anyával menni, elvinni a tizenegy évest a táborba. Anya önmagát is meglepte az ösztönös beleegyezéssel, lemondott néhány találkozót, átpakolta a programokat délutánra, és azóta sem bánta meg.

Éva

Sorstársam. Minden reggel megküzd a hatéves Szonjával a fogmosás miatt. És azért, hogy elég meleg-e a kakaó, hogy a megfelelő ruhát rakta-e ki neki, hogy hogyan viselje a nagylány aznap a hajpántját, hogy mit vigyen oviba – és a többi. Noha Szonja apukája a reggeli „rutint” elintézi azzal, hogy a gyerek „nőből van”, Évának azért vannak praktikus ötletei. Például egy, a kislány magasságában fölszerelt fürdőszobatükör, amelyben megnézheti a fogmosás közben aktívan tisztuló fogacskákat. Hm, ezt lehet, hogy kipróbálom…

Szilvia

Kisfia, az ötéves Bálint viszont nincs nőből, hanem nagyon is férfiból van – akinek persze rendszeresen akkor kell pisilnie, amikor éppen kilépnének az ajtón, tetőtől talpig téli menetfelszerelésben (harisnya, overall, sál, sapka, csizma, ahogy kell). Aztán, amikor lehántja róla a ruharétegeket, és ráülteti a vécére, kiszakad belőle a kérdés: „Kisfiam, miért téped az idegeimet?” Bálint pedig „visszakézből” válaszol: „Anya, ez a dolgom!” És tényleg ez a dolguk, következtet Szilvia, akinek teljesen igaza van. A gyermekünk a legnagyobb tanítónk. Hiszen nemcsak nekik fontos a meder, amelyben tereljük a folyójukat, hanem nekünk is a saját medrünk. Gyereket nevelni egy soha véget nem érő önismereti tanfolyam, amelyen mindennap felül kell vizsgálni önmagunkat, megszabadulni a felesleges allűrjeinktől, és levagdosni a vadhajtásainkat.

Ara Rauch

Levele hosszan elgondolkodtatott. Egyetért Szilviával abban, hogy szülőnek lenni egy tanulási folyamat, amelyben, ha az anyuka fogékony a fejlődésre, elmélyítheti, kiteljesítheti, alaposan megismerheti saját személyiségét. Szerinte Lola éppen azért húzza az időt – azért választotta ezt a fajtáját az ellenállásnak –, mert nekem ez a gyenge pontom. Tempós, lendületes ember vagyok, aki mindent azonnal csinál. Azt írja, a lányom érzi, hogy elfojtom magamban az indulatomat, márpedig ez is egy fajtája az agressziónak. Ara úgy látja, hogy nincs szükség harcokra, mert a háborúban mindkét fél sérül. És hogy a sok bölcsesség mellett mit tanácsol? Nos, azt, hogy a haragos-harcos pillanatokban nézzek a gyerek szemébe, és mondjam el neki nyugodtan és nyíltan, hogy mit érzek. Valahogy így: „Amikor húzod az időt, haragszom. Félek, hogy elkésünk, alig bírom türtőztetni magam…” Hiszen a gyereknek fogalma sincs, hogy én mit élek át, miközben ő ellenáll. Ami pedig a lyukas fogat illeti, Ara szerint bizony maradhat lyukas – ha majd fáj neki, ő kéri, hogy menjünk el a fogorvoshoz.

Enikő

Azt írta nekem, hogy Lola nem a határait keresi, hanem tükröt mutat – ha mégoly görbét is néha. Szerinte a lányom érzi, hogy az édesanyja a saját kényelmét félretéve a feladatra koncentrál, hogy mindig azt teszi, amit kell – és érzi, hogy ez a mamának (nekem) nem jó. Tükörként mutatja nekem az elfojtott indulatot, ellenáll, mert én is ellenállok. Enikő azt mondja, szóljak neki, hogy mosson fogat, majd hagyjam rá a dolgot, éreztessem, hogy ez onnantól az ő felelőssége.
Hát, ezt az utolsó tanácsot már ki is próbáltam, kedves Enikő. Szombaton reggel a kezébe adtam a kefét, rajta a fogkrémmel, elé tettem a poharat, és határozottan, nyugodtan azt mondtam neki: itt a fogmosás ideje, majd odébbálltam. Öt perccel később ott téblábolt mögöttem a konyhában, és ragyogó fehér mosollyal közölte, hogy KÉSZ.

Jólesett átgondolni, hogy mit tehetnék jobban, máshogy én magam. Rájönni, hogy nem az ötéves lányomtól kell várnom a megoldást, mert a megoldás bennem van. Azzal értek egyet, aki azt írta: a folyómeder léte elengedhetetlen, de a meder változhat. Hiszen Lola is változik, és most valószínűleg egy kicsit másmilyen medret igényel. Ahogy másfajta medret kell kialakítanunk nekünk is. Át kell tologatnunk a határainkat, ki kell kísérleteznünk egy új vízrajzi térképet magunknak. Hogy aztán a mindennapokban ez hogyan működik… hamarosan meglátjuk. Még egyet kell aludni, és újra megyünk a fogorvoshoz. Ugyanis fog – és ehhez mindenféle önismereti tanfolyam és magamba szállás után is tartom magam – nem maradhat lyukasan.