3 naplóbejegyzés az örökbefogadásról

Még több blogbejegyzést olvashattok itt!

Mónika két kislány anyukája. Bár nem ő szülte gyermekeit, édesanya. A szó legnemesebb értelmében.

2009 tavasza

„De ugye, Mónika, nem az lesz, hogy egy délután úgy búcsúzol el a szerkesztőségben: holnaptól nem jövök…?” kérdezte egy barátom-kollégám, amikor elmeséltem neki, szeretnénk örökbe fogadni egy kisbabát. „De igen, valahogy így lesz…” – válaszoltam. És valahogy így is lett…

Százszor. Ezerszer. Tízezerszer elképzeltem, milyen lesz, majd ha megcsörren a telefon. Aztán tényleg olyan volt minden, és teljesen más, amikor megtudtuk: született egy kislány, hét hónapra, egy vidéki kórházban, örökbe fogadható. Ennyit mondtak. Mi egy óra múlva az autópályán robogtunk… És nem arról beszélgettünk, hogy szülők lettünk, hogy egy család… Ha nem arról, ha a vér szerinti mama esetleg nem adott nevet, mit csináljunk… És hasonlóan „lényeges” kérdésekről… Mert ilyenkor muszáj elveszni a részletekben, egyébként kibírhatatlan mindaz, ami egyszerre rászakad az emberre.

A kórházban úgy éreztük, űrhajóskiképzésen veszünk részt: háromlépcsős fertőtlenítés után szkafanderbe öltöztetve léphettünk be a koraszülöttek intenzív osztályára, és egy inkubátorban megpillanthattuk gyermekünket. Nagyon pici volt és nagyon gyönyörű. Egyből beleszerettünk, ahogyan a nevébe is (merthogy a szülőanya, hál’ istennek, adott neki). Letícia. Jelentése öröm. Bizonyára nem véletlenül.

Aztán egy nagyon hosszú és egyben nagyon rövid éjszaka következett: várakozni hosszú, aludni rövid. S másnap hajnalban ismét az autópályán száguldottunk, hogy immár ne csak a szívünkben, hanem a hivatalban, a törvény – amúgy unott – képviselője előtt is nyilatkozzunk: ő a miénk, örökre.
– Letícia édesanyja vagyok – húsz perccel később így mutatkoztam be a kórházban, ahol kislányunk békésen szunyókálva várt minket. Reggelre ugyanis annyira jól lett, hogy fölöslegessé vált az inkubátor. Ö is döntött: most már érdemes küzdenie.

2009 nyara

Én egyke vagyok. A férjemnek van testvére. Szóval mindkettőnknek jó oka volt arra, hogy úgy döntsünk, Letibabának lesz testvére. Hogy felkészültünk-e, majd eldöntik ők. Letícia nem volt túl szigorú hozzánk anno… S hogy mikor jön a telefon: megszületett második gyermekünk? Holnap? Vagy egy év múlva? Nem tudjuk. Ebben rejlik a csoda.

2009 karácsonya

Hogyan is lesz nálunk idén a karácsony? Nem tudom. Tényleg. Nem tudom, mi lesz a menü, ki mikor jön hozzánk, és mit kap ajándékba, ahogyan azt sem, elmarad-e az elmaradhatatlan mézessütés… Bár már jócskán benne járunk az adventben. És én mégis csak arra tudok gondolni például, hogy megmarad-e Letícia kezdeti, őszinte lelkesedése.

„Hú! Jaj! Juj! Hú! Jaj! Juj!…” Ezt ismételgette kislányom mosolyogva, karját széttárva, körülöttünk röpködve, mint egy igazi angyalka, amikor végre kiderült, mit – pontosabban – kit rejt a csomag, amellyel hazatértünk. Egyébként tudta, hogy kistestvére fog születni, hiszen mondtuk neki… Azóta is simogatja, átöleli, megpuszilja, egész nap nyomunkban tüsténkedik, s amikor csak megpisszen kishúga, ő az első, aki az ágyánál terem.

Persze már az első órákban kiderült, amit sejtettünk is, hogy nem lesz mindig ily idilli a helyzetet. Mert amint férjem karjába vette alig háromnapos csecsemőnket, a kétéves Leti azonnal ott termett, és elkezdett nyomulni, hogy húga mellett – pontosabban: helyett – ő csücsüljön az atyai ölben. S amikor a kicsi Edinának tápszert főztem, ő szintén nyomban kért. Kért? Kihisztizett magának egy cumisüvegnyit, pedig már egy jó ideje nem eszik napközben tápot… És ez bizonyára így is marad, Letícia pozitív és negatív érzelmeit egy kétéves minden szenvedélyével fogja megélni. Vajon kitől tanulta?!

Az elmúlt hetek tehát számunkra is várakozással teltek, mi is egy újszülöttet vártunk. S azon tűnődtünk, megismétlődhet-e a csoda. A csoda, amelyet akkor éltünk át, amikor Leti hazajött. Most már tudjuk, igen. Második gyermekünk érkezéséről már akkor tudtunk, amikor még az anyaméhben készülődött a világra, s 13 perces korában már dajkálhattuk! Edina. Gyönyörű a neve is, mi Dinának becézzük. Napjaink leghíresebb kairói hastáncosát hívják így. S héberül annyit tesz: ítélet.

Visszatérve az eredeti kérdéshez: hogyan is lesz nálunk idén a karácsony. Nem tudom. De azért van, amiben biztos vagyok. Abban, hogy szép lesz, nagyon. És abban, hogy amikor meggyújtjuk a gyertyákat, egy bátor anyára fogok gondolni. Tiszta szívemből kívánom, hogy hozzon neki békét e karácsony!

Mónika