Odamegyünk a lányhoz. Orrpiercingje van, és nagyon fiatal. Fújja a szél a haját. “Csak mégis nagyon kíváncsiak voltunk, mi lenne a kérdésed”, mondom neki, a fiam úgy tesz, mintha máshova figyelne. A lány végigmondja, hogy a krisnások rászorulóknak osztanak ételt. Én lefordítom. Bácsik meg nénik, akiknek nincs ennivalójuk, és ez a néni itt azt szeretné, ha adnánk pénzt, hogy azok a többi nénik és bácsik ne maradjanak éhen. Szerinted adjunk? Még mindig nem néz oda, de bólint. Előkotrom minden aprómat. Alig van, de azt odaadom. Hogy ne éhezzenek a bácsik meg a nénik.
És akkor eszembe jut, hogy régóta foglalkoztat egy kérdés velük kapcsolatban: ti hogy csináljátok, hogy soha nem vagytok mérgesek, ha visszautasítalak benneteket? Mert én még egy krisnással sem találkoztam, aki utánam üvöltötte volna, hogy egyen meg a rák, amiért nem adok a beteg gyerekeknek, aki erőszakosan kezembe akart volna nyomni valamit, aki dühöngött vagy elégedetlenkedett volna, amiért csak ötven forintom van éppen. Mindig mosolyogtak, szép napot kívántak, mondták, hogy góranga.
A folytatásért kattints az Anyám borogass caféblogra!
