Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Úgy rettegek a tanító néniktől, mint a portás bácsiktól régen

Mit lehet tenni, ha az ember abban nőtt fel, hogy a tanító néninek mindig igaza van, ezért ellentmondani sem lehet neki, ráadásul a túlhajszolt oktatóknak nincs is idejük arra, hogy a szülővel konzultáljanak? Hogyan álljunk ki ilyenkor a gyerekünk érdekéért?

Úgy rettegek a tanító néniktől, mint a portás bácsiktól régen. Vagy a ruhatárosoktól anno a könyvtárban. Régen állítólag még a házmesterekkel kellett jóban lenni, ha jót akartunk magunknak. Egyfajta ősi félelem maradt bennem, amit talán már a kilencvenes évek szülöttei nem is ismernek, ők talán már semmit sem kaptak a portás bácsik és bürokratikus szervek végtelen hatalmából, ők talán már a tanítóktól sem félnek (nem feladatuk nagyságában hasonlítanak, hanem a tekintélyben, amivel egy olyan reflexet indítanak be, amit képtelen vagyok kontrollálni, és csak úgy érzem akaratlanul, hogy „biztos nekik van igazuk”).

pink floyd a fal gif iskola tanár

Ennek lehet az egyik megnyilvánulása, hogy nem nagyon merek nekik ellentmondani, vagy ha mégis, rendkívül rosszul érzem magam.

És mindig megtalálom az érvet, amely szerint – valamennyire legalábbis – nekik van igazuk. Így néha nem tudom, hol a határa a reális kiállásnak a gyerekemért, és honnan kezdődik a tanerők értelmetlen abajgatása. Ha mélyre megyünk, gondolom, biztos odáig jutunk, hogy már kisgyerekkoromban is jól megtanultam, hogy a tanító néninek mindig és mindenben igaza van, és hiába írta ezt felül az élet, hiába látom úgy, hogy hát nem, igazából nem, a régi gombokat nem lehet felengedni, azok megnyomva maradtak – kábé örökre.

Történt például, hogy a tanító néni nem fogadta el a gyerekem dolgozatát, mert nem elég szépen írta le azt a néhány szót, amit le kellett volna írni, a vonalból is kifutott, nem tartotta rendesen a sorokat, és kevéssé volt olvasható, de mondjuk én el tudtam olvasni. Gyakorlatilag az írás nehézségei miatt lett a felmérője gyalázatos pontszámú, holott kiderült, hogy mindent pontosan értett, megcsinált, helyesen írt, csak nagyon csúnyán, hozzáteszem, úgy, hogy tudvalevőleg nehézségei vannak grafomotorosan, illetve hogy ez önmagához képest nagy teljesítmény volt, bár tény, a gyöngybetűs kislányokhoz képest jelentéktelen. Elszomorodtam, és kicsit kiakadtam a negatív értékelésen, de amikor megkérdeztem egy külön, extra alkalommal a tanítót, ő elmondta, hogy neki a sztenderdekhez kell igazodnia, a gyöngybetűs kislányok mellett erre nem adhat jó értékelést. A reflexeimből kifolyólag egyből elfogadtam ezt a magyarázatot. Hát persze, tényleg nem. Ha Gyöngyvérkéé szebb, nyilván övé a jó százalék.

Csak amikor sokat gondolkoztam rajta, akkor jutott eszembe, hogy tényleg nem? Nem lehetne mégis értékelni az én gyerekem önmagához képesti fejlődését?

Nem lehetne esetleg másképp kezelni és eleve olyan feladatot adni neki, ami az ő tempójához van mérve, emellett nem kényszeríteni annak elvégzésére, amit már úgyis tud? Azt hiszem, nem lehetne. Ahogy látom, egyszerűen nincs erre erőforrás. Vagy szándék? Nem tudom megmondani, de az a furcsa érzésem van, hogy az iskola úgy érzi, ő a maga részéről tényleg nagyon sokat tesz (és ez lehet, hogy igaz is a gyalázatos ellátottsági helyzetben levő iskolák koordinátarendszerében), én meg úgy, hogy alig valamennyit, de persze lehet, hogy ez az alig valamennyi is rengeteg engedmény már így is.

Eközben nincs természetes mód arra, hogy megszólítsam a tanár nénit, mert a portán kell várni és leadni a gyereket, és külön extra egyeztetéssel lehet érdemben találkozni bármely tanerővel, de ez is bonyolult, mert úgy tűnik, ez már az extra idejük extra energiájának legextrábbika, amit például rám szánnának. Így élünk egymás mellett, mindkét részről komoly meggyőződésben: ők mindent megtesznek, de nincs forrás, nincs erő, zárt a rendszer, én nem látom a mindent, mert nem tudok belépni, engedélyt kell kérnem a beszédre, és közben furdal a lelkiismeret, hogy ha kérek valamit, talán már az is sok. Ha egyáltalán eljutok a kérésig.

Innen aztán nem tudom, hogy álljak ki a gyerekemért. Milyen belső forrásból, milyen külső helyzetben, amire kevés a lehetőség?

Hogy egy kicsit tájékozódjak, megkérdeztem két ismerős tanító nénit (nem a sajátunkat), mit gondolnak a szülők szerepéről az iskolában. Nem volt túlzottan megnyugtató az, amit válaszoltak.

pink floyd a fal gif iskola tanár

„Megmondom őszintén, néha nehéz a szülőkkel. Egyesek állandóan és mindenbe bele akarnak szólni. Soha nem elégedettek a gyerek jegyeivel, mindig találnak hibát a dolgozatjavításban, és alapvetően tőlem várják a megoldást arra, hogy a gyerekük megtanulja az anyagot. Csakhogy én nem tudom helyette megtanulni.

Ráadásul nincs időm folyton a szülőkkel tanácskozni, mert vagy a gyerekekkel kell lennem, vagy adminisztrálnom kell, és tényleg az utolsó dolog a napomban, amit kívánok, hogy még valaki apukájának vagy anyukájának magyarázzam el ötvenedszerre, miért nem kaphat jobb osztályzatot Pistike magyarból. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek velük, ha tényleg baj van, ha a gyereknek segítségre van szüksége, ha úgy látom, gondok vannak. Ilyenkor jelzünk írásban, és elhívjuk a szülőt vagy a szülőket, hogy közösen megbeszéljük, mi legyen a következő lépés.

De hogy engem még ők is megpróbálnak kontrollálni és felelősségre vonni, hát az rettentően zavar. Egészében úgy gondolom, hogy szóljanak, ha szerintük baj van, jöjjenek el, ha komoly problémákat észlelnek vagy nagyon nem értünk egyet, de minden apróságért engem ne zargassanak, mert nincs időm munka után még nyolc e-mailre válaszolni, minden héten három találkozót beiktatni, nekem is van életem.” /Elvira néni

„Sajnos ebben az iskolarendszerben tényleg kevés idő van arra, hogy a szülőkkel konzultáljunk, de én a tanítótársammal mindig törekedtem arra, hogy igazi együttműködés legyen közöttünk, különben nem érünk el eredményt.

Ez sokkal, de sokkal fárasztóbb, mintha a szokásos rutint csinálnánk, és egy nagy létszámú osztállyal szinte lehetetlen: én sem mindig tudok 28 szülőpárral szorosan együttműködni. Ha megpróbálnám, nem lenne magánéletem.

Most, hogy már egy 13 fős osztályt vezethetek egy magániskolában, meg kell jegyeznem, hogy legalább annyit, vagy többet dolgozom, mint korábban az államiban, de érzem, hogy ez így sokkal jobban működik. Nem mondom, hogy lehetetlen 30 gyereknél mindenkire figyelni, de szinte. Legalábbis nagyon nehéz.” /Lizi néni

Ettől persze sokkal közelebb nem kerültem a megoldáshoz, a tanító nénik nyilatkozata csak azt a sejtésemet erősítette meg, hogy ebben az állami rendszerben nehezített a kommunikáció. Nehéz jól kiállni a gyerekért, mert nincs rá tér, sokszor nincs rá fogadókészség, így a szülő magára marad, miközben a tanárnő úgy érzi, hogy egy ceruzavonást sem tud tenni már a fáradtságtól. Na, hát ilyenkor mi legyen?

Borítókép/belső gifek: részlet A fal című filmből

Címlap

top