Mindenki fel tud idézni az iskolás éveiből legalább egy tanárt, aki meghatározó szerepet játszott az életében. A tanárt, aki vagy nagy példakép volt, vagy bizalmas viszonyt sikerült kialakítani vele, esetleg olyan rettenetes volt, hogy még évtizedekkel később is rémálmok főszereplője maradt. Akárhogy is, az biztos, hogy sosem felejtjük el. De vajon miért van ez így?
Titkos mentor
F. tanárnő nyelvet tanított a gimnáziumban, ahol a középiskolás éveimet töltöttem. Az osztályban, ahová jártam, egy idegen nyelv volt kötelező, az angol, a másodikat szabadon választhattuk ki. Én az orosz mellett döntöttem (egyikeként azoknak a keveseknek a korosztályomból, akik tényleg szerették, és nem azért tanulták, mert muszáj volt), így F. engem nem tanított. Soha, egy percig sem, még helyettesíteni sem jött be az osztályunkba. Rám mégis nagy hatással volt.
Én akkor kezdtem biztos lenni abban, hogy valamilyen módon írással szeretnék foglalkozni, ő pedig addigra már elismert költő volt, élő bizonyíték arra, hogy lehet ilyesmit csinálni felnőtt fejjel is, méghozzá nagyon jól. Évekig nem is mertem közeledni hozzá, csak az utolsó, érettségi előtti évben kerültünk valamilyen kapcsolatba egymással, akkor mutattam meg neki először néhány versemet. De közben volt egy titkos csatornám, ahol kommunikálni tudtunk.
Az osztálytársaim rengeteget morogtak, hogy teljesíthetetlenül nehéz házi feladatokat kapnak F-től, mert folyton verset kell írniuk, ráadásul klasszikus formákban, hogy közelebb kerüljenek ahhoz a kultúrához, amelynek a nyelvét tanulták az órákon. És itt jöttem én a képbe. Egy csokiért bárkinek legyártottam a házi feladatát a kért formában, úgy, hogy meg is mondhatta, miről szóljon a készülő mű. Azoknak a versében, akikről tudtam, hogy nem megy nekik annyira jól a tanulás, szándékosan hibákat is hagytam, hogy fel se merülhessen, hogy nem ők írták.
Aztán vártam, ki hányast kap, és kinek milyen javításokat, megjegyzéseket ír F. a lapjára. Szerveztem magamnak egy titkos irodalmi műhelyt, ahol egy elismert költővel bíráltattam el a verseimet, és technikai tanácsokat, ötleteket is kaptam tőle. Igaz, mindezt úgy, hogy ő nem is tudott róla – vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem tudott. Most, évtizedekkel később már mindegy is.
Rajzóra a Budai Várban, 1990-ben (Képünk illusztráció. Fotó: Rózsahegyi Tibor/MTI)
Akkor nézek fel rá, ha szerethető
Sokszor nehéz megmondani, mi az, ami megragadja a gyerekeket egy tanárban. Lehet, hogy csak életük egy olyan pillanatában találkoznak, amikor mindketten éppen nyitottak a másikra. De az is lehet, hogy vannak olyan tulajdonságok, amelyek szimpatikusabbá tesznek valakit a diákok számára.
Az UNICEF még 2001-ben indított egy átfogó online vizsgálatot. Iskolás gyerekektől gyűjtöttek anyagot arról, számukra mitől lesz meghatározó egy tanár, és ezeket publikálva reakciókat kértek az olvasóktól is. A világ minden tájáról érkeztek válaszok, több mint ötven ország diákjai és felnőtt olvasói osztották meg a véleményüket. Íme néhány közülük:
„Ahhoz, hogy jó tanár legyél, nem elég, ha tanítod a gyerekeket. Tanulnod is kell tőlük.”
„Az olyan tanárt szeretem, aki segít gondolkodni, és hagyja, hogy magam jussak el a válaszig.”
„Egy igaz barát olyasvalaki, aki mindent tud rólad, és ennek ellenére is szeret. A jó tanár pont olyan, mint egy jó barát.”
Úgy tűnik, a legfontosabb tulajdonságok, amik miatt egy tanár alakja mindig emlékezetes marad a számunkra, az az empátia, a közvetlenség, a támogató és szeretetteli hozzáállás. A tárgyi tudás ezek mögött szerepel a listán, sokkal kevésbé fontos.
Meglepő? Talán nem lesz az, ha belegondolunk, hogy már felnőttként is hány olyan emberrel találkozunk, akik hihetetlenül okosak, de mégis halálosan idegesítőek, mert ezt folyton az orrunk alá dörgölik, és azt várják, hogy emiatt kedveljük őket.
Ha most így érzünk, miért érezne másképp egy gyerek, aki sokkal könnyebben kapcsolódik érzelmileg másokhoz? Ez persze nem jelenti azt, hogy a tanár ne értsen a tantárgyhoz, amit tanít – de nem árt, ha az is érdekli, gyerekfejjel hogyan fogadható be a számára olyannyira fontos és általa mélyen megismert téma.
Fotó: Fortepan
Ha a tanár elvárja, hogy figyeljek rá, akkor ő is figyeljen rám!
„Vannak tanárok, akiktől nehéz tanulni – erősíti meg a 17 éves Gergő, aki készséggel állt neki azon töprengeni velem, mitől marad egy pedagógus emlékezetes az ember életében. – A legjobb, ha nem bonyolítja túl a dolgokat. Sokszor sokkal egyszerűbben is lehetne valamit magyarázni, de a tanár ragaszkodik hozzá, hogy csak egy bizonyos módon tartsa meg az órát, és nem érdekli, ha egy idő után nem értik a diákok. Aztán ha a dolgozat mindenkinek rosszul sikerül, az a gyerekek hibája, mert hülyék.
Olyanokat is láttam még általánosban, akik nem is akartak igazán tanítani, és ez látszott is rajtuk.
Hiába hoztak be bármilyen érdekes témát, nem volt kedvük az osztállyal foglalkozni, azért csinálták csak, mert ezért kapták a fizetésüket. A nevükre sem emlékszem már, vagy csak egy-kettőre, annyira nem kötöttek le. Nem volt kedvük tanítani, nekem nem volt kedvem tanulni, semmi értelme nem volt az egésznek.
Szerintem jogos, hogy ha a tanár elvárja, hogy figyeljek rá, akkor ő is figyeljen rám. Csak akkor tudok tisztelni valakit, ha az méltó rá, és tényleg csinál valami olyat, amire azt mondom, hogy na, ez már valami.”
GIF
A kérdésre, hogy ő lenne-e tanár, Gergő elfintorodik.
„Kösz, nem, én pont eleget járok iskolába így is, nem akarom egész felnőttkoromban is ugyanezt csinálni. Aki tanár, annak biztos voltak nagyon jó élményei gyerekkorában, nekem csak egy-kettő.
Napköziben volt például Zsuzsa néni. Ha valami balhét csináltam, ő nem megbüntetett, hanem megkérdezte, miért csináltam, és én elmondhattam neki, hogy mitől voltam ideges.
Ennek persze nem sok köze volt a tanuláshoz, de nagyon fontos volt, sokkal fontosabb, mint az, hogy segített megírni a házit. De sokkal több Zsuzsa néni kellene ahhoz, hogy én tanár akarjak lenni. A többség nem ilyen, és szerintem én sem ilyen lennék a gyerekekkel. Ehhez kell valami olyasmi, ami nekem nincsen. Lehet, hogy csak nem szeretem eléggé a gyerekeket.”
Nem tudom, Gergő elmélete helyes-e arról, kiből lesz tanár. F. tanárnő azóta is ugyanott dolgozik, és azóta is ír. Huszonöt éve találkoztunk először. Most már én is tanítok, és írok is. Nem mondom, hogy miatta alakult így. De azt sem állíthatom biztosan, hogy nélküle ugyanígy lenne.
