Múlt héten az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága – a testület 49 évvel korábbi, Roe v. Wade néven ismert döntését felülbírálva – 5-4 arányban visszavonta az abortuszhoz való jog alkotmányos védelmét; ami nem azt jelenti, hogy innentől kezdve az egész országban illegálissá válik ez a beavatkozás, hanem azt, hogy nagyjából a szövetségi államok felében szigorítanak a szabályokon, illetve valamilyen formában korlátozzák vagy akár teljesen be is tiltják a terhességmegszakítást (erről a témáról itt írtunk hosszabban).
Innen, Európából nézve joggal tűnhet úgy hogy, hogy az abortuszkérdésnél semmi nem tudja jobban polarizálni az amerikai társadalmat (vagyis a fegyvertartás még ilyen téma, de az már végképp teljesen érthetetlen egy nem amerikai számára): a politikai identitás egyik legmeghatározóbb elemének számít, hogy az ember pro-choice vagy pro-life nézeteket vall-e, azaz választáspárti (támogatja a nők biztonságos abortuszhoz való szabad hozzáférését) vagy ún. életpárti (valamilyen okból azt szeretné, hogy a nőkön ellenőrizetlen, illegális abortuszklinikákon végezzenek életveszélyes beavatkozásokat). Utóbbi álláspontot természetesen a republikánusok képviselik a legvehemensebben, akik az utóbbi évtizedekben valóságos kultuszt, afféle bizarr szektát építettek a pro-life tanok köré.
Pedig ez nem volt mindig így. Az Egyesült Államokban a hetvenes évek elején – tehát nem sokkal a Roe v. Wade előtt – összesen négy államban volt teljesen legális az abortusz, további tizennégyben meg bizonyos körülmények között engedélyezték. Ekkorra már többé-kevésbé közmegegyezés alakult ki azt illetően, hogy a törvények további enyhítésére lenne szükség, és ha volt is törésvonal, az alapvetően nem a republikánus és a demokrata szavazók közt húzódott (vagy legalábbis nem úgy, ahogy gondolnánk):
egy 1977-ben készült közvéleménykutatás szerint a konzervatívok vagy jobboldaliak 39 százaléka támogatta a liberálisabb abortuszpolitikát, míg a liberálisok vagy baloldaliak esetében ez a szám valamivel kevesebb volt: 35 százalék.
Jellemző, hogy Joe Biden, a frissen megválasztott ifjú demokrata szenátor 1973-ban azzal kommentálta a Roe v. Wade-et, hogy a legfelsőbb bíróság „túl messzire ment”, míg Betty Ford republikánus first lady nagyszerűnek nevezte a testület döntését. Még a Déli Baptista Szövetség, az európai standardokhoz képest ultra-fundamentalistának számító amerikai evangéliumi keresztények legnagyobb és legerősebb bástyája is inkább a nagyobb abortuszszabadság mellett foglalt állást.
Aztán a következő években szépen-lassan megváltoztak a dolgok. Az olyan paleokonzervatív (kb. régimódi konzervatív) aktivisták és politikusok, mint például az akár még legendásnak is nevezhető retrográd-feminista Phyllis Schlafly, valamint az egyre radikalizálódó és egyre nyíltabban politizáló evangéliumi keresztények is nagy nekibuzdulással álltak bele az abortuszellenességbe, az ún. hagyományos értékek védelmezőinek hálás szerepében tetszelegve. Így a konzervatív oldalon az abortusz kezdett afféle szimbólummá válni: a liberalizálódó/dekadenciába süllyedő társadalom megtestesülésévé, aminél nagyobb fenyegetést semmi nem jelent a hagyományos családmodellre és a keresztény Amerikára.
Választáspárti és abortuszellenes tüntetők csapnak össze a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt Washingtonban, 2022. június 26-án (Fotó: Nathan Howard/Getty Images) (Photo by Nathan Howard/Getty Images)
Érdemes egyébként közelebbről megvizsgálni, hogy mit is ír a Biblia a témáról, már csak azért is, mert nem igazán ír semmit, vagy legalábbis semmi konkrétat, noha a művi terhességmegszakítás gyakorlata valószínűleg egyidős az emberi civilizációval. Az életpártiak által egyik leggyakrabban idézett passzus a 139.zsoltár (ami mellesleg a legszebb és legköltőibb bibliai szövegek közül való) egy részlete: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük”, de ebből leginkább az derül ki, hogy az Úrnál jobban senki nem ismeri az embert.
Vagy itt egy másik, ugyancsak gyakran citált szöveg Jeremiás könyvéből, ami így szól: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” Ez pedig elég specifikus; mármint abban az értelemben, hogy a legtöbbünkből (sajnos!) nem lesz soha nemzetek prófétája, szóval nem muszáj magunkra vennünk (aki meg nem hívő keresztény, annak pláne nem muszáj magára vennie).
Pro-life tüntetők 1986-ban (Fotó: Wikipedia)
Na, de térjünk vissza az amerikai abortuszkérdésre. Bár, mint említettük, a témát folyamatosan melegen tartották a fundamentalisták (pl. a Déli Baptista Szövetség is revideálta korábbi liberális nézeteit), a republikánusok még a nyolcvanas években sem sorakoztak fel egy emberként az életpárti oldalon, még úgy sem, hogy 1980-ban egy elkötelezett abortuszellenes politikus (amúgy Kalifornia kormányzójaként még épp az ellenkező álláspontot képviselő) Ronald Reagan lett az Egyesült Államok elnöke: 1983-ban például 34 republikánus és 15 demokrata szavazott egy olyan alkotmánymódosítási javaslat mellett, amely hatályon kívül helyezte volna a Roe v. Wade-et, és 19 republikánus és 31 demokrata szavazott ellene.
Csak nagyjából a nyolcvanas évek közepétől-végétől kezdtek tisztázódni a szerepek, vagyis hogy melyik nagy párt képviselőjének a frontvonal melyik oldalán kell (vagy legalábbis illik) állnia, részben azért, hogy a pártjukon belül egyre befolyásosabbá váló aktivistákhoz, illetve az őket pénzzel támogató szervezetekhez igazodjanak; a republikánusok az evangéliumi keresztényeknek igyekeztek megfelelni, a demokraták meg a feministáknak (persze nagyon leegyszerűsítve).
Ennek azért lett pár furcsa következménye: George H.W. Bush egykori választáspárti republikánus politikusból vált szolidan abortuszellenes elnökké 1988-ban, míg utódja, Bill Clinton pont az ellenkező utat járta be, vagyis abortuszellenes demokratából alakult át varázsütésre választáspárti elnökké. Az egyszerű, hétköznapi választók kisebb-nagyobb fáziskésésekkel követték a politikusok pálfordulásait. 1991-ben a demokraták 45 százaléka és a republikánusok 41 százaléka támogatta a szabad abortuszhoz való jogot, tíz évvel később pedig 45-36-ra módosult ez az arány, az elmúlt pár évben meg még látványosabbá vált a különbség: 71-34. A Roe v. Wade visszavonása után pedig alighanem még tovább mélyül a szakadék a két tábor között.
