Nem ismerte a fogkefét, de nagyon tud szeretni a kislány, akit nevelőszülők vettek magukhoz

Budapest egy kertvárosi részén áll a ház, ahova belépve egyből látszik, hogy itt egy kisgyerek él – a kétéves kislány pár hete költözött a nevelőszüleihez, de olyan, mintha mindig is velük lett volna. A nevelőszülőkkel beszélgettünk.

Kun Gabi

2023. Október 06.

A nevelőszülők, Anna és Attila már felnevelték saját két gyermeküket, és most úgy érezték, van még hely az életükben egy kicsi gyereknek. Egy iskolapszichológus mesélt arról Annának, hogy milyen az, amikor ki kell emelni a gyerekeket a családból, és mennyivel jobb egy gyereknek nevelőszülőknél, mint a gyermekotthonban. Anna és Attila ekkor kezdett utánanézni, mit jelent pontosan a nevelőszülőség, és hogyan lehet nevelőszülővé válni.

„Gondoltam, itt van ez az üres szoba”

„Január környékén küldte át levélben Anna az SOS Gyermekfalvak honlapját azzal, hogy gondolkodjunk el a nevelőszülőségen – emlékszik vissza Attila. – Ahogy olvasgattam a honlapon található cikkeket, leírásokat, annyira megtetszett, hogy beregisztráltam.”

Megvolt az előzménye a nevelőszülői gondolatnak a házaspár életében, már kapcsolatuk hajnalán, 22 éve is úgy tervezték, hogy négy gyerekük lesz. A két saját gyermek után kettőt még örökbe akartak fogadni, ám a kisebbik gyerekük betegsége miatt erről végül letettek – ez volt 16 éve. A gyermekotthonok világa sem állt távol tőlük, mert Anna édesanyja egészen hároméves koráig gyermekotthonban lakott, ami nagy hatással volt az életükre.

„Édesanyám szülei egyetemisták voltak a Szovjetunióban, amikor született, emiatt anyám élete első három évét egy csecsemőotthonban töltötte Magyarországon – mondja Anna. – Voltak emlékei erről az időszakról. Felnőttként pedig – valószínűleg kompenzálásként – óvónő lett, majd később értelmi sérült gyerekekkel dolgozott, és nagyon jó anyuka volt, ami ennek a gyermekotthonos tapasztalatnak is köszönhető.”

Attila és Anna (Fotó: Neményi Márton)

Mindehhez még hozzáadódott, hogy a nagyobbik gyerek már nem él Attiláékkal, a kisebbik is mindjárt 18 éves, és az üres szoba a házban szinte kiabált azért, hogy egy kicsi gyerek éljen benne. „Gondoltam, itt van ez az üres szoba – meséli Attila –, a fiunk külföldön tanul, nem fog visszajönni most egy ideig, úgyhogy ez pont jó.

A környezet tehát adott ahhoz, hogy egy kisgyereket befogadjunk, és mi is készen álltunk az új élethelyzetre.

Attila teljesen gyakorlati szempontból elemezte a kérdést, hogy mennyire fér bele az életükbe egy nevelt gyermek, a szakmája sem a szociális vagy pszichológiai szférához áll közel, hanem sokkal inkább a statisztikák és kiszámíthatóság világában él. Végül a feleségével együtt mentek el a nevelőszülői tanfolyamra, de helyhiány miatt Attilának lett hivatalos nevelőszülői papírja, Anna pedig a segítője. Ez azért is optimális számukra, mert Attila munkája kötetlenebb, így gond nélkül otthon tud lenni a kétéves kislánnyal – hívjuk Mónikának –, aki végül négy hete érkezett hozzájuk.

„Őt is az édesanyja a szíve alatt hordta”

„Kettőtől tíz éves korig jelöltük be, hogy jöhet hozzánk gyerek, a férjem nagyobbakat, én a kisebbeket gondoltam volna magunknak – mondja Anna. – Elsőre 10 éves gyerekeket ajánlottak, akiknek tanulási problémája volt, ezért nem mertük őket vállalni ennyire kezdő nevelőszülőként. Utána szóltunk, hogy inkább kisebbet szeretnénk, de egyébként más feltételünk nem volt, nem számított nekünk a származása vagy családi háttere sem, nem az volt a szempont, hogy nekünk minél könnyebb legyen, hanem hogy segíteni tudjunk egy gyereknek.”

Fotó: Neményi Márton

Mónika vér szerinti szülei még kiskorúak, gyermekotthonban élnek, ezért emelték ki a családból a kislányt. Az édesanya tartani szeretné a gyermekkel a kapcsolatot, erre kéthetente kerül sor, amikor a gyámhivatalba elviszik Attiláék Mónikát, ahol találkozhat a szüleivel. A nevelőszülők szeretnék majd úgy nevelni a kislányt, hogy nem szakítják el a gyökereitől, akárhogy is alakul az élet. „Abból kell kiindulni, hogy a gyerek szereti a szüleit – mondja Anna –, és tudnia kell, hogy őt is az édesanyja a szíve alatt hordta, akarta, babázott vele, szoptatta, tisztába tette…

Mi azon leszünk, hogy a gyerek érezze, hogy nem egy elutasított, másodlagos állampolgár, hanem szeretve volt az édesanyja által, és most a nevelőszülei által is.

A helyzet lelkileg nem egyszerű, hiszen a nevelőszülők pont úgy kezelik a kislányt, mint a saját gyereküket – a nevelőszülői tanfolyamon erre fel is hívták a figyelmüket, hogy nekik úgy tűnik, ez lesz a gyenge pontjuk, mert az elengedés a nevelőszülői életben szinte elkerülhetetlen, főleg, ha örökbeadásra kerül a sor. Szerencsére azonban az SOS Gyermekfalvakban a nevelőszülők számára elérhető pszichés támogatás, szakember és nevelőszülői mentorprogram formájában is, így ha erre kerülne a sor, nem maradnak egyedül a nehéz érzelmekkel a nevelőszülők.

Attila ezt a kérdést filozofikus távolságból kezeli, ahogy mondja, arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jelenben marad, és majd akkor megoldja a helyzetet, ha odakerülnek. Anna egy másik nevelőszülőtől kapott az elengedéshez egy kis segítséget:

A nevelőszülő azt mesélte, hogy a gyerek nála volt csecsemőkorától, aztán eljött a nap, hogy örökbe kellett adni, és neki az segített, hogy tudta, hogy jó helyre került, egy olyan családhoz, ahol minden figyelem csak rá összpontosul és nagyon szeretik.

De Anna szerint megvan annak is az esélye, hogy az édesanya nem mond le a kislányáról, hanem tartani akarja vele majd a kapcsolatot továbbra is, még ha nem is tudja magához venni, így előfordulhat, hogy Mónikát nem kell elengedni jobban, mint a saját gyerekeiket, amikor kirepülnek a fészekből.

Fotó: Neményi Márton

„Adódik a szeretetéhez egy hála”

„Nagyon gyorsan kialakult a szeretet Mónikával, kölcsönös ragaszkodás és kötődés van már ennyi idő után – mondja Anna. – Megdöbbentő, hogy mennyire tudnak ezek a gyerekek szeretni, ami a saját gyerekeinknek természetes, az számára különleges, és adódik a szeretetéhez egy hála is. Mónika csodálatos, hihetetlen volt az első pár napban, hogy nem sír, nem problémázik, ha itt az evés ideje, akkor eszik, ha jön a fürdetés, akkor fürdik… Mindeközben a fejlődésben – főleg beszédben – kicsit le van maradva. A mi gyerekeink ennyi idősen már mondatokban beszéltek, emellett pedig sok dolgot nem ismer a kislány, akár az állatok vagy a higiénia terén (nem tudta, mi az a fogkefe), vagy például a játszótéren is látszik, hogy neki újdonság egy modernebb játékokkal felszerelt hely.”

A nevelőszülők a környezet reakcióján is meglepődtek, ugyanis semmiféle negatív visszhangot nem keltett sem a családban, sem pedig a barátok között az, hogy nevelőszülőként befogadnak egy gyereket.

A gimnazista lányuk nyitottan fogadta a kislány érkezését, segít a szülőknek a kicsi körül, amikor hazaért az iskolából az interjú közben, Mónika szaladt hozzá rögtön megölelni, látható a kötődés már köztük is.

A szomszédok pedig összefogtak, amikor kiderült, hogy érkezik hamarosan a kislány, és pár nap alatt a kiságytól kezdve a ruhákon át a játékokig minden szükséges holmival ellátták a családot. Ugyanis nem sok idő volt felkészülni a gyerek érkezésére, onnan számítva, hogy kiválasztották a kislányt a nevelőszülők, öt napjuk volt az intézményben ismerkedni a gyerekkel és beszerezni a szükséges dolgokat az ellátásához. Abban az öt napban mindennap bementek a kislányhoz a gyermekotthonba, hogy az átmenetet minél könnyebbé tegyék számára.

Fotó: Neményi Márton

„Hétfőn megtudtuk, hogy minél hamarabb el kellene hozni a kislányt – meséli Attila –, szerdán mehettünk először megnézni, csütörtökön már megkaptuk a kiságyat. Nem volt kérdés bennünk, hogy jöhet hozzánk.

Mindennap mentem Mónikához, hogy minél egyszerűbb legyen az átmenet, hiszen ez mindenkinek az érdeke.

Nagyon figyeltünk erre. Szépen alakult az öt napban a kapcsolatunk, talán a harmadik nap történt meg a nagy fordulat, hogy amikor valamilyen bánat érte a kislányt, akkor nem a megszokott gondozójához, hanem hozzám jött oda vigasztalásért. Utána már könnyű volt szépen elhozni.”

Új család, új otthon

Az új otthonában hamar feloldódott Mónika, ebből a szempontból is szerencsés, hogy még kicsi. Három napig tartott csak nála a távolságtartás, félénkség, de akkor sem sírt, maximum azt hallották tőle, hogy „anya, anya”, ami nála azt jelenti, hogy „segíts”. A harmadik napon azonban már hangosan kacagott, és alvásnál is kicsit sírdogált, de Anna jelenléte megnyugtatta. Azóta semmi problémája nincs azzal, hogy új családot kapott. Egyedül a család őszülő kutyája viseli nehezen az új jövevény jelenlétét, inkább menekül előle, de biztos, hogy csak egy kis idő kell neki, amíg megszokja, hogy már van a családban egy nála is cukibb élőlény. Attila szerint biztos megbarátkozik Mónikával a kutya is, amint ráébred, hogy egy kisgyerek mellett mindig vannak leeső (ledobált) falatok az asztalnál.

Fotó: Neményi Márton

A házaspár bátorítja azokat, akik esetleg még bizonytalanok a kérdésben, hogy menjenek el egy nevelőszülői tanfolyamra, mert ez még nem jelent elköteleződést, de minden kérdésre választ kaphatnak itt az érdeklődők. Nemcsak a szépségekre, hanem a nevelőszülőség lehetséges árnyoldalaira is felkészítenek ezen a tanfolyamon.

Nem száraz, jogi leckékre kell gondolni, hanem olyan tanfolyamra, ahol rengeteg szituációs játékkal igyekeznek a szakemberek átadni azt, amit tudni kell érzelmileg is a nevelőszülői léthez.

Például megmutatják, hogyan érezhet a vér szerinti szülő, aki lemond a gyerekéről, milyen a gyereknek ebben a szituációban, és a nevelőszülői szempontokat is mind sorra veszik. Hiszen végső soron nem elméletben, hanem gyakorlatban kell helytállni egy gyerekkel, aki gyakran traumával érkezik egy teljesen más élethelyzetből a nevelőszülőkhöz. Ebbe nem lehet beleugrani felkészülés nélkül.

Anna és Attila példája jól mutatja, hogy nevelőszülőnek lenni szép és nemes dolog, ami nemcsak a gyereknek, hanem a nevelőszülőknek is rengeteg pozitív érzelmet és tapasztalatot adhat. A házaspár azért is engedett bepillantást az életükbe, mert szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy a nevelőszülőként milyen sokat tehetünk a gyerekekért, és ha ezzel egy kis életnek jobb kezdetet biztosítunk, akkor már megérte minden fáradozás.