Csak személyek vannak, nem fogyatékosok és ép értelműek – Interjú Márton Gábor Csaba inklúzióügyi aktivistával

Márton Gábor Csaba inklúzióügyi aktivista, de mit jelent ez egyáltalán? Portré egy különleges emberről, akinek a hivatása az, hogy másokra figyel.

Kerényi Kata

2023. Október 14.

Ha találomra kiválasztott embereket kérdeznénk arról, kicsoda Márton Gábor Csaba, ilyesféle válaszokat kapnánk: „A MáSzínháznál dolgozik”. „Láttam tavaly a Trafóban egy darabban”. „A gyerekemet táboroztatta”. „Drámapedagógus”. „Az a kedves, hiperaktív fickó, nem?”. Ez mind igaz, bár egyik sem teljesen pontos. De akkor kicsoda Márton Gábor Csaba? Ő mostanában leginkább úgy beszél saját magáról, mint inklúzióügyi aktivista. Hogy ez pontosan mit is jelent, és milyen út vezetett idáig, ahhoz igyekeztünk beszélgetésünk során közelebb jutni.

Színész leszek – vagy nem?

„Gyerekként biztos voltam benne, hogy színész leszek – kezd bele Gábor saját történetébe. – Diákszínjátszó körbe jártam, aztán színészképzésre mentem. Ott hamar rájöttem, hogy ez mégsem teljesen az, ami érdekel. Engem az nem boldogít, hogy adott egy darab, megtanulom, bepróbálom, bemutatom, lejátszom, megtapsolnak. Sokkal inkább a kommunikációs része kezdett foglalkoztatni, hogy hogyan lehet mindez egy párbeszéd alapja.

Akkor kezdtem el megismerkedni a színházi neveléssel, és az összes olyan drámapedagógiai műfajjal, amely színházcentrikus. Felismertem, hogy a színház jó eszköz arra, hogy szóba elegyedjünk egymással: az emberek szeretik a történeteket, és a színháznak van egyfajta védő közege, ahol egy vivőanyagon keresztül, biztonságosan lehet kényes kérdésekről beszélni. Például arról, hogyan állok a testképhez, és ezen keresztül a saját testemhez. Ezt nagyon szeretem a színházi nevelésben, hogy biztonságot ad. Színészi minőségben utoljára tavaly februárban voltam színpadon, ezen kívül pedig nemrég részt vettem a Stereo Akt társulat Remény panzió című előadásában a Trafóban, de ott az aktivista identitásomban voltam jelen, gyakorlatilag saját magamat kellett játszanom.”

Fotó: Csoszó Gabriella

Ezzel párhuzamosan elindult egy másfajta karrier is Gábor életében, egyre több civil szervezettel került kapcsolatba közös ügyek, vagy baráti kapcsolatok mentén. Ezekből aztán hamar munka, majd hivatás lett. „2012 óta dolgozom a melegek elfogadásáért küzdő aktivistaként különféle szervezeteknél. A Meleg Háttér Információs és Lelkisegély Szolgálatnál kezdtem egy egyéves képzés elvégzése után telefonos operátorként. Aztán jöttek olyan projektek a témában, ahol a színházas tudásomat is használhattam. A MáSzínháznál 2015-ben kezdtem dolgozni értelmi fogyatékos gyerekekkel és felnőttekkel, 2016 óta a Bátor Táborban is közreműködöm.

2020-tól három évet dolgoztam a Hintalovon Alapítványnál is, de tavaly egy polgári, nyolcórás munkát is vállalni kényszerültem, és pár hónap után fel kellett ismernem, hogy a gyerekek mentorálásához teljes ember kell, nem tudok annyit adni, amennyit szeretnék, valamit le kell tennem, és az biztos, hogy nem a MáSzínház lesz.

Így nagy szívfájdalommal ugyan, de a Hintalovont hagytam ott végül. Közben voltak kitérők, kiszállások és újrakezdések is. 2013-ban kaptam felkérést egy barátommal közösen, hogy menjünk el a Magyar Színházba, hozzunk létre ott egy színházpedagógiai programot. Ez egy évig tartott. 2017-ben pedig elmentem egy évre Írországba egy közösségi cirkuszhoz, mert szerettem volna kihasználni az Európai Önkéntes Szolgálat lehetőségeit (ma Európai Szolidaritási Alap), még mielőtt betöltöm a 30-at.”

Fotó: magánarchívum

Hivatás vs. megélhetés

A hivatástudat szép dolog, de nem mindig biztosít stabil megélhetést. Ezzel Gábornak is szembesülnie kellett. „A legutóbbi kiszállásomban közrejátszott, hogy az akkori lakótársam, aki korábban szintén színházközelben dolgozott, a Covid alatt, amikor minden bezárt, elment raktárosnak – és szembesültem vele, hogy ebben a pozícióban mennyivel jobban keres, mint én egy független színház egyik szakmai vezetőjeként.

Akkor jöttem rá: sehol nem tartok abban, hogy olyan biztonságot teremtsek, amire egy családot lehetne alapozni. Az eddigiekhez képest jól fizető állást találtam, kilenctől ötig, és rájöttem, hogy létezhetnek szabad hétvégék. Korábban a szerelem-projektjeimnél nem volt kérdés, hogy addig kell csinálni, míg nem áll össze, akkor is, ha hajnali ötre érek haza, ha egész hétvégén dolgozom, az is belefér; nem voltak korlátok.

Most már erre jobban vigyázok, és elfogadtam azt is, hogy ma Magyarországon a független színházasdiból és a civil ügyekből nem lehet olyan egzisztenciát építeni, ami egy család megélhetését biztosítja.

Fotó: Csoszó Gabriella

Pláne, ha az ember, mint én is, örökbefogadásra adná a fejét. Az ilyen esetekben fel kell mutatni egy olyan anyagi hátteret, amit nem várnak el egy szülőpártól, akiknél egyszerűen csak megfogan egy gyerek. Két hónappal ezelőtt megint váltottam, jött egy ajánlat egy nemzetközi kulturális cégtől, hogy menjek oda menedzsernek. Itt éppen találkozik a két szempont, ami számomra fontos: a stabilitás és a kultúrához való kötődés. Emellett folytatni tudom a számomra fontos ügyek képviseletét is, ha nem is éjjel-nappal, mint korábban.”

Ezek alapján nehéz elhinni, hogy Márton Gábor Csaba még éppen csak betöltötte a 35. életévét. „Nemrég még ezt a kort nagyon távolinak vagy idősnek gondoltam, most pedig épp fordítva vagyok, nem érzem magam idősebbnek 25-27 évesnél. Egyszer, 20 éves koromban táborozni vittem egy csapat gyereket, és egy kislány megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Én visszakérdeztem, hogy mit gondol, mennyi? Erre azt felelte, hogy valahol 16 és 40 között.

Ezt azóta is tartom… az egyetlen szempont, amiből idősebbnek érzem magam, hogy 35 éves koromra már nagyon szerettem volna gyereket. De közben azt is látom, hogy az élet hosszú, és ha a 40-es éveimben lesz saját családom, akkor is teljesen időben leszek.

Mindenkinek vannak speciális igényei

De hogy lesz valakiből inklúzióügyi aktivista, és mit jelent ez egyáltalán? „Az inklúzió, mint tudatosan vállalt ügy a MáSzínházzal érkezett az életembe – meséli Gábor. – Sosem gondoltam korábban, hogy speciális igényű emberekkel szeretnék foglalkozni. Amikor a MáSzínház alapítója, Bakonyvári Ágnes, néhány év közös táboroztatás után megkérdezte, lenne-e kedvem beszállni a MáSzínházba, és színészmesterséget tanítani enyhe- és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő embereknek, rögtön azt válaszoltam, hogy nem. Aztán Ágnes elhívott egy előadásba színésznek: az volt a színház első integrációs előadása, ahol tipikus és atipikus fejlődésű színészek játszottak együtt. Ez egy nagyon izgalmas folyamat volt, és közben megjött a kedvem a hosszabb távú, mélyebb együttműködéshez is.”

Nagyon sok szempontból más egy értelmi fogyatékos ember és az őt körülvevő család élete, mint a legtöbbünké, ezt Gábor is látja, ugyanakkor azt vallja, hogy nem csoportokban érdemes gondolkozni, hanem személyekben. Az inklúzió számára azért alapvetően fontos, mert az egyénre fókuszál: nem egységes masszaként tekint azokra, akikben van valami közös. Sokszor elvitatjuk a teljesen épnek tűnő emberektől a lehetőséget, hogy nekik is lehetnek speciális igényeik.

Fotó: magánarchívum

„Engem az érdekel, hogyan tudunk egy olyan közeget teremteni, ahol mindenki egyéni igényeinek lehet valahogyan tere – mondja Márton Gábor Csaba. – Mindannyiunknak van olyasmi az életében, amit a gyenge pontjának tart, vagy olyan körülmény, amihez nehezen alkalmazkodik. És persze van, amiben az egyik erősebb, mint a másik.

Elég olyan apróságokra gondolni, mint hogy egy feszült helyzetben van, akit az nyugtat meg, ha megölelik, más pedig olyankor nagyobb személyes teret igényel. Ez minden emberi közösség alapja kellene, hogy legyen, hogy ne prekoncepciók mentén kommunikáljunk, hanem érdekeljen az, hogy ki a másik, és mik a pillanatnyi igényei.

Nekem is megvannak a sajátos működéseim, amit valahogy illeszteni kell a nagy egészhez. Alapvetően én azt szeretem, ha az emberek kedvesek egymáshoz: ha nem akarják egymást bántani, sőt, esetleg azt is szeretnék, hogy a másiknak is jó legyen. Az inklúzió egyik nagyon izgalmas szempontja, hogy mindenki csak egy részét kaphatja meg annak, amit szeretne, mert addig érvényesítheti az érdekeit, amíg másokat ezzel nem sért vagy hoz kellemetlen helyzetbe.

És ez sokszor távol áll a romantikus, rózsaszín »szeressük egymást«-életérzéstől: folyamatos kompromisszumokkal, esetleg konfliktusokkal is jár. De a konfliktus a fejlődés része, és ha sikerül közösen megoldást találni, az mindig nagy dolog, nagyon felszabadító. Az inklúzió egyáltalán nem az udvariaskodásról szól: ki kell mondani dolgokat nyíltan ahhoz, hogy mindenki pontosan értse, mi a másik ember igénye.”

Fotó: magánarchívum

„Nem jogvédő aktivista vagyok”

Ha valaki színészként képzeli el magát karrierje kezdetén, abban feltételezhető, hogy van egy jó nagy adag exhibicionizmus és közlésvágy. Gábornál ez átfordult az évek alatt: a személyiségét egyre inkább arra használja, hogy hitelesítse az általa képviselt ügyeket. Eszközként tekint az adottságaira, nem beteljesítendő célként, és saját magából csak annyit mutat meg, amennyire éppen szükség van. A tömegek megszólításának igénye helyett már az dolgozik benne, hogy kapcsolatokat építsen.

„Én nem jogvédő aktivista vagyok, nem szeretek tüntetésekre járni, vagy petíciókat indítani. Ezeket nem érzem igazán működő formáknak Magyarországon – vallja Márton Gábor Csaba. – Engem az emberekkel való együttlét érdekel. Az én aktivizmusom nem több annál, mint hogy igyekszem személyesen képviselni azt az attitűdöt, amivel szeretnék a mindennapok során találkozni.

Ez valami egészen kézenfekvő, sőt, nevetségesen egyszerű dolog: ha figyelsz a másik emberre, abból te is épülhetsz.

Fotó: magánarchívum

Amikor nagy társadalmi kérdésekről beszélünk, akkor valójában nem egyénekről van szó, hanem valamiféle konstruktumokról, amiken csak jogszabályokkal lehet változtatni, vagy nagyon nagy társadalmi megmozdulásokkal, nem valamiféle személyes kontaktussal, amiben valójában lehet találkozni egy másik emberrel.

Az is egy lehetőség, hogy egy ügy személyessé válik, és azért értek egyet vele – de bőven elég annyi, ha engem nem érint, de látom, hogy másoknak fontos, és ha tőlem nem vesz el semmit, akkor miért ne támogatnám – vagy legalább engedném, és ne akadályozzam? Talán csak ennyi a dolga egy inklúzióügyi aktivistának: figyelni arra, hogy az emberek ne akadályozzák egymást. Ha mindenki biztosítja másoknak az igényei szerinti teret, és igyekszik bízni abban, hogy ő is megkaphatja ugyanezt, abból csak jó dolgok születhetnek.”